Az utrechti stadionban hűvös januári szél fúj. Bár nincs csontig hatoló hideg, a hőmérséklet komótosan lejjebb vánszorog, ahogy a mérkőzés színvonala is. A hosszú ujjas kék mezükben Jean-Pierre Papin és Eric Cantona karrierjük őszén járnak és azon töprengenek, hogy milyen lehetőségeik nyílhatnak még a válogatottban. Valójában, ami a nemzetközi pályafutásukat illeti, az ősz idejekorán télbe fordult. Alig néhány hónappal később, Aimé Jacquet, a francia válogatott szövetségi kapitánya egy sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy viszontlátjuk-e még a két csodacsatárt, csak annyit válaszol: “Sajnálatos módon elhagytak minket.”
1995. január 18-án egyikük sem látja az iróniát abban, hogy ezen a fagyos meccsen utoljára ölthetik magukra a válogatott mezt. Honnan is tudhatnák? Papin (JPP) nemrég tért vissza egyéves szabadságáról, amit önként vett ki azzal a céllal, hogy kiheverje a sikertelen világbajnoki selejtezőket.
Papin ekkor a Bayern München játékosa, aki hinni akar a csillagok kedvező állásában. Amíg távol volt, senki nem kopogtatott elég erősen a francia válogatott ajtaján. Ahogy ő is fogalmazott abban az évben: “vannak jó játékosaink, de azt gondolom hiányzik belőlük a legmagasabb szinten szerzett tapasztalat”.
JPP-t persze a felszín alatt kétségek gyötrik. Karrierje során először nem körülötte forog a világ. Németországi bemutatkozása igazi bukásnak bizonyul: november közepéig nem szerez gólt, és annyira összeakasztja bajszát (vagy inkább a Bundesliga fürtjeit) az öreg Lothar Matthausszal, hogy a müncheniek elnökének a sajtón keresztül kell rendet teremtenie.
Rakoncátlan bal térde miatt még mindig összeszorított fogakkal játszik. A Bild sportújság nem sokáig vár a diagnózissal, Papint az év legrosszabb igazolásának titulálják. Pont őt, a kétszeres Bajnokok Ligája győztest, aki Van Basten mellől, a nagy AC Milanból érkezett Münchenbe.
“Be akarnak mocskolni, elítélni, miközben még egy meccset sem játszottam 100%-os fizikai állapotban a Bayernben. Meg fogok gyógyulni és erősebb leszek, mint valaha. A bulvármédia nem fog könnyen fogást találni Jean-Pierre Papin-n.”
Amikor az ember egyes szám harmadik személyben beszél magáról, gyanítani lehet, hogy nem teljesen önmaga.
JPP sokáig abba a meggyőződésbe kapaszkodik, hogy Cantona cimborájával ők alkotják a válogatott ékkövét. Csakhogy ezt a meccset máshol vívják. A szövetségi kapitány – elődeivel ellentében – nem arra keresi a választ, hogy miként tudna több gólt lőni, hanem a gólok bekapására keres védőoltást. Ezt ellensúlyozandó olyan embert keres, aki a támadások szövését magára tudja vállalni. Papin mögött Cantonát használja irányítónak, emellett neki adja a csapatkapitányi címet és a teljhatalmat is megkapta az öltöző felett.
Cantonának több sem kell, a Manchesterben elért “King” státusza és Jacquet kitüntetett figyelme csordultig tölti önbizalommal és igazi dívaként viselkedik. Jöhet az újságírók inzultálása, jöhet a francia szövetség elnökének melegebb éghajlatra való elküldése és jöhet a pöffeszkedő viselkedés a pályán, bármi is történik. Egy akkoriban végzett telefonos felmérés szerint a szurkolók háromnegyede azt szeretné, ha megfosztanák Cantonát a karszalagtól, a fele pedig azzal is beérné, ha nem kellene többet látni a válogatottban. Cantona pedig, pont leszarja.
A francia labdarúgás vezérhímje senkit sem hagy hidegen. Ellenlábasai közül egy szem bátor próbálkozó meri feltenni a kezét. Corentin Martins állig felfegyverkezve kijelenti: “Én akarok 10-esként játszani. Vagy Eric lesz, vagy én.” Canto kiröhögi. Csakhogy mint Papin, ő sem látta, hogy honnan érkezhet a váltás.
Fű alatt, az árnyékban megbújva, a marseille-i születésű Zinedine Zidane jelenik meg. Jacquet tisztában van azzal, hogy egy igazi gyémántra bukkant, de eleinte igyekszik megóvni a túlzott napfénytől. Első meccsén Csehország ellen csereként két gólt szerez, azt követően viszont alig pár morzsa marad neki az utolsó játékpercekben. Cantona eleinte nem kételkedik magában. Jacquet viszont tudja… És néhány szemtanúnak annyit mond egy szlovákok elleni 4-0 után, hogy “Nem értitek meg, de nemsokára ez a gyerek a világ legjobb játékosa lesz. Egy zseni.” Egy ilyen mondat nem kis sebet ejt Cantonán, aki abban a tudatban él, hogy ő a francia labdarúgás nélkülözhetetlen géniusza.
2
Ha erőltetett módon szimmetriát keresünk a francia labdarúgás történelemkönyvében, nem nehéz kiszúrni a generációk ismétlődéséseit. Raymond Kopa és Michel Platini bandája között 20 év száraz kenyér és víz jutott, az 1984-ben EB-győztes “Platoche” és az 1998-ban világbajnok “Zizou” csapata között pedig bő egy évtizednyi sírás, rívás és fogcsikorgatás. Ezek lettek volna a Papin és Cantona évek. A Platini-féle labdatartó, technikás játékot felvonultató korszak görbe tükörként lóg az új generáció előtt: az utódok nem a saját képüket látják viszont, hanem mindazt, ami nem adatott meg nekik. Henri Michel szövetségi kapitány ezzel a puttonnyal a hátán próbálja újraosztani a kártyákat.
1987-ben járunk Nyugat-Németországban, Henri Michel először teszteli a Cantona-Papin támadsort, mögöttük José Touré és Gérald Passi osztogatnak. A kísérletezés hamar kudarcba fullad. Rudi Völler, a jószomszédi viszony gesztusaként az első tíz percben két lazát gurít és mindenkit emlékeztet arra, hogy abban az időszakban a germánok verik a gallokat, nem fordítva.
Cantona, az Auxerre újonca semmit nem nyom a latba, Henri Michel dühösen vonul az öltözőbe. A Nantes korábbi mestere kotyvasztani próbál a napi felhozatalból, Canto mellé Fargeont vagy Bellonét rakja, miközben Papin már csak csereként áll be, és akkor sem a fenegyerek mellé. Papin türelme hamar elfogy. “Marseille-ben elismerik a valódi értékem, Franciaorzság többi részében viszont nem.”– fakad ki JPP. “Az emberek sokáig azon siránkoztak, hogy nincs igazi csatáruk. Most, hogy van nekik kettő is, kritizálnak. Ezt nem tudom ép ésszel felfogni. Marseille-ben rám építenek. A francia válogatottban viszont nem. Különben is, csak 6 egész meccset játszottam eddig. Frusztráló érzés órákat futni, miközben semmit nem érünk vele. Haszontalannak érzem magam. Valójában itt nem azért játszunk, hogy a csatár gólt szerezzen. Nincs olyan emberünk, mint Ceulemans a Bruges-ben, aki lendületből tud a kapura törni. Vagyis, de: Eric!”
A francia csapat szörnyen rosszul játszik és kettészakad a stílusörökség (“Európa braziljai”) és a tehetséghiány között. Így aztán, Michel egy utolsó próbálkozást tesz egy Papin-Cantona párossal, 1988 márciusában, Spanyolország ellen. Sosem lehet tudni. A győzelem ugyan összejön, de az ominózus párosnak nem sok köze van az eredményhez. A vezetőedző számára minden világossá válik: ez a páros nem méltó a válogatotthoz.
Michel arra az őrült lépésre szánja magát, hogy nem válogatja be Cantonát egy Csehszlovákia elleni meccsre. Ami ezután jön, az a francia televíziók szilveszteri bakiparádéin rendszeresen visszajátszott nyilatkozat: “Soha többet nem fogok a válogatottban játszani, amíg Henri [kis hatásszünet] Michel lesz a szövetségi kapitány.” – kezdi monológját Cantona.
“Ne beszéljenek többet róla, nem ismerem őt többé. Nem vagyok az a típus, aki olyan csapatban akar játszani, amelyben nem szeretik. Gombóc van a torkomban. Azt olvastam, hogy a soron következő idény arra van kihegyezve, hogy a világbajnokságra kijussunk. Úgy szűrtem le, hogy a kapitánynak nincs szüksége rám, ha ezt a célt akarja elérni. Jól érzem magam Marseille-ben. Mindent megadnék a klubomnak. Kérdezzék meg a csapattársaimat, hogy mit gondolnak a jelenlegi formámról. Henri Michel hibát vétett. Egy nap annyira erős leszek, hogy dönteni kell arról, hogy ő vagy én… Még ahhoz sem vette a bátorságot, hogy felhívjon vagy meglátogasson, – miközben Marseille közelében lakik – és elmondja, hogy mi késztette ilyen lépésre. Nem volt meg benne a legkisebb elegancia sem. Azt kívánom, hogy észrevegyék gyorsan, hogy az egyik leginkompetensebb szövetségi kapitánnyal van dolgunk a világon. Egy kapitánynak elsősorban értenie kell a pszichológiához és a fegyelmezéshez. Inkorrektül bánt velem. De ragaszkodom: szívesen elmegyek a korosztályos válogatottal Teplicébe. Ők legalább tudnak értékelni. Azt akarom bebizonyítani, hogy lehet rám építkezni. Most kiürítettem a puttonyom, megtettem. Nemrég olvastam Mickey Rourke nyilatkozatát, amelyben azt mondta Hollywoodról, hogy aki csak az Oscar-díjjal foglalkozik, az egy szarzsák. Nem vagyok messze attól, hogy azt gondoljam, Henri Michel is az.”
A felolvasóestbe illő káromkodás miatt Cantonát keblére öleli a média, de a válogatott szempontjából sokba kerül a 22 éves fiatalembernek: egy év eltiltást kap. Cantona nevét végérvényesen megjegyzi mindenki, aki csak pár percre bekapcsolja otthon a televízióját. Hiába fiatal és tehetséges, már ekkor elképesztő sokat gondol magáról, felsőbbségi komplexusát pedig csak megszilárdítja az a felhozatal, ami száműzetése idején a válogatott közelébe kerül: Stopyra, Bellone, Buscher, Miche, Fargeon, Anziani, Paille, Xuereb, Perez, Zénie, Bravo, Garande. Csupa beteljesületlen tehetségek.
Egyetlen ember érdemli ki a tiszteletét: Jean-Pierre Papin. Cantona nyilatkozatában egy elharapott mondat erejéig az alábbi jóslat is elhangzik:
“Remélem tévedek, márcsak a játékosok miatt, de azt gondolom Michel nem sokáig fog a posztján maradni.”
Bejött a jóslat. Alig egy évvel később, Michelt menesztik egy kínkeserves Ciprus elleni döntetlen után. A válogatott élére Michel Platinit nevezik ki. Ütött Cantona bosszújának órája.
3
Tegyük fel, hogy a kilencvenes években kinyitunk és egymás mellé rakunk egy francia és egy magyar műsorújságot: a kínálatban nem sok hasonlóságot találunk. Magyarországon a legnézettebb sorozat a texasi olajmágnások hétköznapi problémái mellett a gazdagréti panelközösség bölcsességeiről szól, kistestvére, a Família Kft. pedig első fecskeként hozza be az amerikai sitcomok hangulatát. Jay Leno örökségeként megjelenik a szárnyait bontogató és vállalhatatlan öltönyöket felvonultató Friderikusz Show. Franciaországban ugyan mindegyik műfajnak megvan a kevésbé posztszovjet és szögre pontosan átvett amerikai példája, viszont a közéleti napirend és a saját gyártású műsorok helyzeti előnye miatt kialakult egy pár éves időeltolódás. Amíg itthon a rendszerváltás képei pörögnek a híradásokban, a francia kamaszok az Első csók epizódjait falják, drukkolnak, hogy a hétvégi celebek kijussanak a Fort Boyard-erődből, és hangosan drukkolnak a Milliomoskerék pörgetőinek.
Egy műsor viszont időben és formátumban pakkra megegyezik mindkét országban.
Magyarul Uborkának hívják, franciául Les Guignols de l’Info-nak.
A politikusokról és bulvárhírességekről gyurmázott marionettbábuk az aktualitások fogyaszthatóvá tételét és a valóság szatírikus kifordítását szolgálják. Hiába, Franciaország még mindig a Charlie Hebdo hazája.
A cirkusztelevíziózás születésekor az első két focista, akit sikeresen tudnak kikarikírozni, Cantona és Papin voltak.
Jean-Francois Halin, a Guignols-ok akkori szerkesztője szerint “Egy művész ugyanolyan fontos lehetett, mint egy politikus, vagy egy sportoló. Nem volt igazi hierarchia az információban, ezért is volt szórakoztató focistákat beletenni a műsorba”. A két figura elkészítése viszont nehézségekbe ütközik. “A tipizáláskor vért izzadtunk, de tudtuk, hogy mit akartunk. Papin esetében kicsit eltávolodtunk abban, hogy a valódi személy hogyan beszél a való életben. Az elején úgy képzeltük el, mint egy figura, aki csak fut egy labda után és azt kiabálja <labda, labda, labda>, kicsit, mint egy tökkelütött, de rá kellett jönnünk, éreztük, hogy ez bugyuta megközelítés.” De a karaktervonások idővel mégis kirajzolódtak. “JPP arra emlékeztetett minket, – legalábbis azokból az interjúkból, amiket olvastunk róla – hogy milyen volt gyerekként focizni. Amikor csak futni akartál a labda után. Cantona karakterét imádtuk, a viselkedését, a magabiztosságát, amit kifelé sugárzott.”
Két teljesen eltérő személyiség, amit mégis egy kalap alá gyűrtek. “A vígjáték-párosoknak ez volt az alapfelállása. Akkoriban volt Jacques Chirac és Édouard Balladur (mindketten francia jobboldali politikusok és riválisok), illetve Papin és Cantona. Szórakoztató volt a szembenállás a folyton játékos, naiv (de nem buta) és mindig boldog kisfiú, valamint a filozófus, művésziesen megnyilvánuló Cantona között.”
Papin, a srác a szomszédból, találkozik a Picassónak becézett, fellengzősen káromkodó Cantonával. A kémia működik, a kidomborított személyiségjegyek pedig kivívják a közönség szimpátiáját. Csakúgy, mint az utódaiknál: Barthez egy cigarettázó, folyton “mondhatok egy hülyeséget?”-kérdéssel nyitó flúgos kapus, Ronaldinho brazil akcentussal érthetetlenül vigyorgó táncos, Zidane a szégyenlősen mormogó srác a sarokból, Zlatan pedig egy KGB-ügynök hanghordozásával beszélő szamuráj, aki nem beszél, hanem nyilatkozik magáról.
Cantona és Papin másképp viszonyultak a karaktereikhez. “Papin kimondottan utálta” – idézi fel Jean-Francois Halin. “A Canal+ csatorna sportrovatának főszerkesztőjén keresztül üzent nekünk, hogy nagyon rosszul éli meg a kifigurázását. Azt gondolta, hogy a bábuja túlontúl idióta, csakhogy mi nem ezt sugalltuk, csak azt, hogy rettenetesen naiv. Cantona jobban örült a marionettnek. Egyszer összefutottunk egy repülőtéren , ahol bemutatkoztam neki, mire azt mondta, hogy jöjjek el hozzá Manchesterbe. Szimpatikus volt, bár nem jutottam el hozzá, amit sajnálok. Voltak pillanatok, amikor azt gondoltuk, hogy a saját karikatúráját próbálja utánozni, mintha egy küzdelem alakult volna az alany és az alany bábuja között.”
Idővel JPP is elfogadta a latex hasonmást. 2013 szeptemberében egy interjúban bevallotta, hogy népszerűségének kialakításában óriási szerepe volt a gyurmafejű bábuknak. “Utólag belegondolva, hálás vagyok nekik. A Guignols-ok nélkül, azt gondolom sosem lettem volna ennyire népszerű. Egy nap behívtak egy interjúra és akkor láttam, hogy egyes emberek szabályosan sírtak azért, hogy a bábujuk megjelenjen a műsorban. Ekkor éreztem azt, hogy kivételes helyzetben vagyok.”
4
Platini vereséggel kezd Jugoszlávia ellen (2-3), utána sorjáznak a döntetlenek, de a legrosszabb, hogy Platoche támadói egyetlen találatot sem jegyeznek. Gól kell, mindenáron. Platininek van egy ötlete ott, hátul, a sufniban. Egy barátságos meccsre behívja Cantot, mintegy lesöpörve az asztalról mindazt, ami korábban történt. Just Fontaine, az első nagy sikergeneráció képviselője kényelmetlenül fészkelődik, amikor a visszatérésről kérdezik: “Az egyetlen apróság, ami zavar az, hogy implicit módon a vezetők elismerik, hogy Henri Michel valóban az volt, aminek Cantona nevezte. Ez eléggé zavar.”
Platini fejében Cantona és Papin a legjobbak. Mi több, kiegészítik egymást.
“Két ilyen szörnyeteggel elöl, nem volt szükség arra, hogy jól játsszunk.”
– nyilatkozta később Platini. Cantona a tetőtől-talpig képzett játékos, aki a legspontánabb helyzetekben képes továbbítani a labdát (két lábbal, sarokkal, combbal, szárnnyal, mellel, fejjel) és aki játszi könnyedséggel hagyja el a saját helyét, hogy megtörje az ellenfél vonalait. Ideális egy olyan JPP-nek, aki pont a mélységet keresi, mindig ritmusban, mindig ütemben, és úgy tud lőni, mint senki más a világon, és azt is bármilyen helyzetben: földön nyugvó labdával, felpattanó labdával, kapásból ellőtt labdával, külsővel, belsővel, telivel. Nem beszélve azokról az akrobata mozdulatrokról, amit csak ő tud kivitelezni: ezek lesznek a híres “papinade”-ok.
Platini kénytelen beismerni, hogy nem fog olyan karmestert találni a csapat élére, mint maga volt, ezért az autó kulcsait Cantonára és Papinra bízza. Cantona azonban folytatja hisztijeit: az OM-nél annyira bedühödik attól, hogy lecserélik, hogy földre veti a mezét; egy öltözői összezördülés során ökölharcba keveredik egy csapattársával és labdával fejbe dob egy bírót. Bumm, négy hónapos eltiltás.
Cantona Angliába emigrál és búcsút vesz a válogatottól. De csak egy időre.
Platini közbenjárásával mégis meggondolja magát, amikor 1991-1992-ben a Leeds-ben feltámad hamvaiból az ő hathatós segítségével. Ezidő alatt Papin is hallat magáról: ötödször lesz a francia bajnokság gólkirálya, vitrinje egy Aranylabdával bővül, a liga pedig újrajátszatja a Marseille elvesztett mérkőzését, amiért JPP-t állítólag fejbedobták egy sörösdobozzal.
A Kékek Platini alatt 19 meccses veretlenségi csúcsot állítanak be, veretlenül jutnak ki a ’92-es EB-re, viszont a svédországi tornán ez kevésnek bizonyul. A francia csapat árnyéka önmagának és nem jut tovább a csoportból. Platini nem ugorja meg a magasra tett lécet, ezért távozni kénytelen. A gyeplőt Gérard Houllier veszi át és folytatni akarja az utat: “Szuper párossal van dolgom, szeretnék a két csatárra építeni. Mindketten fejlődtek. Canto robbanékonyabb lett, mióta Angliában játszik, Papin pedig a fejjátékában és a technikájában lépett nagyot. Nagyon jól tette, hogy a Milanba igazolt.”
Papin és Cantona immáron külföldön játszanak és egy világ ismeri meg nevüket.
5
Amíg Magyarországon maximális fordulatszámon pörgött a Ronda és finom, a Pepsire szomjazó Kata, vagy az esőben Jamie Winchesterre csókolózó tinédzserek a Pannon GSM reklámban, addig a francia nyelvű reklámok között a BIC borotvapenge égett be a köztudatba, melyben Eric Cantona testvérével, az Újpesten is megfordult Joel Cantonával szerepelt.
– Jó napot. A nevem Eric. – Az én nevem meg Joel. – Én focizok. – Végül is, én is focizok. – Nekem érzékeny a bőröm. – Nekem naggggyon érzékeny a bőröm. – Én az 1 pengés BIC borotvát használom. A narancssárgát. – Én meg a két pengéset. A zöldet. – Az én nevem: Cantona. – Az én nevem is Cantona. – Én híres vagyok. – Én meg majd az leszek. Packshot: Egy pengés BIC, két pengés BIC. Az egyik híres. A másik majd az lesz.
Franciaországban Papin és Cantona voltak az első focisták, akik kitaposták az ösvényt a reklámvilág dzsungelében. Előttük a labdarúgó társadalom nem volt ennyire szem előtt, utánuk viszont őrületes tempóban köpte ki a marketinggépezet a friss, ropogós világsztárokat.
Cantonát lehetne pongyolán csak rosszfiúként leírni, pedig nagyon is háromdimenziós figuráról van szó. Azon labdarúgók közé tartozott, aki a labdarúgás mellett más területeken is tudott érvényesülni. Amikor a Sharp márka reklámot készít vele, úgy állítják be, mint egy kietlen sziklán élő brit toronyőrt, aki becsavarodva mesél az élet elengedhetetlen feltételeiről; hogy mit jelent francia fordításban az, hogy “sharp”; és a szardíniákhoz fűződő furcsa viszonyáról. Miért pont a szardíniákról? Emiatt:
Amikor a sirályok [hosszan kortyol a poharából] a halászhajót követik, azért teszik, mert azt hiszik, szardíniákat fognak a vízbe dobni.
Ez a nyilatkozat akkor hangzott el Cantona szájából, amikor az angol média egy hosszabb büntetéséről faggatta. A mikrofonok erdejében Cantona elvesztette türelmét és az újságírókat lerázandó ezt az egysoros koncot dobta be, majd angolosan távozott. Hogy ezt egy semmitmondó Chewbacca-védelemnek szánta, vagy valódi tartalom állt emögött, azt az értetlenül pislogó riporterek közül senki nem tudta eldönteni. Nem is volt fontos, mert ez ízig-vérig Cantona volt: drámai előadásmód és mélynek szánt gondolatok. Erre pedig a reklámipar is felfigyelt.
Cantona előadóművészi oldalára a filmesek is lecsaptak. Még játékos pályafutása alatt szerepel a nagy sikerű Le bonheur est dans le pré c., a francia vidéki élet komikumát bemutató filmben, emellett vastagon vágható déli francia akcentusa és megjelenése miatt valamilyen gall karakterszerephez jut (Elizabeth, The Salvation, Jack Says). Ken Loach Aranypálmára jelölt Looking for Eric c. filmjében önmagát alakítja.
A labdarúgáshoz viszont elszakíthatatlan szálak fűzik. A Nike nagykövete két kultikusnak számító reklámkampányban is főszerepet kap: az 1996-os “Good vs Evil” filmben egy római gladiátorsereget vezet győzelemre a szép játékot megcsúfító démonok ellen, 2002-ben pedig az ex-monty pythonos Terry Gilliam által rendezett szpotban egy tankerhajó roncsában szervezett ketrectorna házigazdájaként hoppmesterkedik.
Papin is bőséges reklámidőt kap, bár kevesebbet, mint Cantona. Viszonylag későn jutott ki külföldre és ott sem emelkedett az ikonikus sztárok sorába, így inkább a lokális márkák használták ki a benne rejlő lehetőséget. Olyan hétköznapi dolgokhoz adja arcát, mint a házi riasztóberendezések, ásványvizek, nagyképernyős televíziók…és a BIC borotvák.
De mi a különbség aközött, hogy két híresség ugyanazt a terméket hirdeti? Nagyon is sok.
Cantona az érzelmek szintjén hatott, a saját hírnevét, rosszfiús külsejét és családi öniróniáját adta egy eldobható borotvának. Papin nem volt rosszfiú, és a komikum is hiányzott belőle. Maradt a hétköznapi ember, hétköznapi élettel.
– Én mindig egyenesen a kapu felé tartok (“Droit au but” – az Olympique Marseille krédója). Tény, sok pénzt keresek. De ez nem tart örökké. Ezért figyelek arra, hogy ne dobjak ki semmit az ablakon. Évek óta minden reggel BIC-kel borotválkozom. Egy penge hetente, se több, se kevesebb. Vagyis pontosan 20 centimes naponta, hogy tökéletesen ápolt legyek. Packshot: Bic: hogy ne dobjon ki pénzt az ablakon
6
Amikor Gérard Houllier 1992-ben átveszi a francia válogatott irányítását, különös dolgok történnek a francia klub futballban. A bajnokságot harmadik éve az Olympique Marseille húzza be, mögöttük a vízözön, mérvadó rivális nélkül az érdeklődés is kezd szép lassan alábbhagyni. Időközben viszont a tabella közepén tanyázó Paris Saint-Germain tulajdonosai közé bevásárolja magát a Canal+ nevű csatorna.
Ekkoriban Párizs nem vibrál a futball lázban: a Parc des Princes stadion látogatottsága 15 ezer fő körül pöfög, ami történelmi mélypontnak számít. Az új tulajdonos viszont hatalmas potenciált lát abban, hogy a labdarúgást népszerűsítse a fővárosban.
Az OM monoton sikerei által keletkezett apátia és a Canal+ csatorna döntően párizsi előfizetői miatt adódik a lehetőség, hogy egy országos szintű vetélytársat alkossanak. Alain Cayzac, a Canal+ elnöke és Bernard Tapie, az OM vezére a háttérben alkut kötnek arról, hogy kiélezik a rivalizálást a két klub között. A körülmények adottak: főváros kontra vidék, észak vs. dél, elitista párizsiak kontra felkelő marseille-iek. Ahogy Alain Cayzac mondta: “A PSG-OM ellentét okos emberek találkozójából született azzal a céllal, hogy jó üzletet csináljanak.”
Ami viszont elsőre sportszintű rivalizálásnak indul, szinte pillanatok alatt gyűlölködésbe torkollik. A PSG-OM meccs olyan szintű mészárlást és antifocit hoz, hogy csodával ér fel, hogy senkinek nem tört el csontja. De ami még érthetetlenebb, hogyan hozta le a bíró ezt a meccset egyetlen piros lap nélkül.
1992. december 18.
PSG – Marseille 0-1 (Boksic)
PSG: Lama, Llacer, Roche, Ricardo, Colleter, Le Guen, Guérin, Fournier, Valdo, Ginola, Calderaro (Weah sérült volt)
Edző: Artur Jorge
Marseille: Barthez, Angloma, Boli, Casoni, Desailly, Di Meco, Eydelie, Deschamps, Sauzée, Pelé, Boksic (Völler a kispadon)
Edző: Raymond Goethals
Az irányítás 1993-ban siklik ki teljesen, amikor a Valenciennes-Olympique Marseille meccsről bebizonyosodik, hogy a csapatok előzetesen leegyeztetett eredményt játszottak le. Bernard Tapie sajtóhadjáratba fog: a labdarúgó liga és az igazságszolgáltatás szervezett akciójáról beszél, mindkettő központja Párizsban található, így nyilvánvaló, hogy az OM-re fáj a foguk. A rivalizálás új méreteket ölt, a sportszintről átnyargalunk a politikai és társadalmi dimenzióba.
Az ellentét pedig megmérgezi a válogatott légkörét is. A bundabotrány kirobbanása után a Kékek egy barátságos meccsen nyernek ugyan, de a buszban semmi öröm nem visszhangzik. A játékosok azzal foglalkoznak, hogy a Marseille-t hány tornáról fogják kizárni, a marseille-iek pedig úgy tesznek, mintha még mindig ők lennének a főnökök. Emmanuel Petit, az akkor Monacóban játszó újonc így kerülhet olyan helyzetbe, hogy a válogatott edzőtáborában több marseille-i játékos lépre csalja: röviden felvázolják neki az együttélés szabályait és nyomatékosan megerősítik, hogy a válogatottban ők a főnökök, nem pedig a párizsi kontingens.
Egy szó, mint száz, a Kékek egyre pofásabbak, de a háttérben két táborra szakad az alakulat. A légkör egyre feszültebb, a válogatott összetartások pedig időzített bombaként folynak le. És novemberben, Bulgária ellen robban fel.
1993. november 17.
Franciaország – Bulgária 1-2 (Cantona 32′, Kostandinov 37′, 90′)
Franciaország: Lama, Desailly, Roche, Blanc, Petit, Le Guen, Deschamps, Sauzée (Guerin ’80), Pedros, Cantona, Papin (Ginola ’68)
Bulgária: Mihaliov, Kremenliev, Ivanov, Hubcsev, Csvetanov (Alexandrov ’82), Yankov, Lecskov (Borimirov ’82), Balakov, Kostadinov, Penev, Stoicskov
Magyarországon volt Mohács és az 1954-es VB-döntő, Franciaországnak ott van Waterloo és Kostadinov gólja.
Egy ilyen utolsó percekre kihegyezett katasztrófát azóta sem élt meg a francia labdarúgás, pedig időközben elvesztett egy VB-döntőt is. A vereség azt jelenti, hogy Franciaország nem jut ki az amerikai világbajnokságra, holott 2 meccs alatt elég lett volna egyetlen picike pontot begyűjtenie. A vereség darabokra tépi a keretet: Houllier egy utolsó bűnözőnek nevezi Ginolát, amiért az ő beadásából született meg a bolgár ellentámadás. Több játékos bejelenti visszavonulását a válogatottól. A vihar megkíméli Papin és Cantona hírnevét, de a teljes csapat kénytelen a kezdő mezőre visszalépni.
Franciaország egyik modern kori sport tragédiája, hogy azokban az időkben, amikor egymás mellett játszhatott korának két legtehetségesebb csatára, a válogatott semmilyen eredményt nem tudott felmutatni.
Amikor viszont a válogatott fellendülésnek indult és elérte a legmagasabb csúcsokat, azt már a két játékos nélkül tette meg. King Eric és JPP akkor maradtak le a nemzetközi sikerek vonatáról, amikor az igazán tehetséges csatárokból ínség volt Franciaországban.
Ilyen karrierutak mellett nehezen hihető, hogy történetük ennyire hirtelen, egy zord utrechti estén érjen véget.
Az 1995. január 18-i válogatott meccs után 6 nappal Jean-Pierre Papin rakoncátlan térkalácsa miatt kés alá fekszik Milánóban, ezzel végleg eltávolodik a válogatottól és korábbi csúcsformájától.
Papin műtétjének másnapján, egy hideg, esős, angol bajnoki meccsen Cantona egy kung-fu rúgással bordán találja a Crystal Palace egyik szurkolóját. Tettéért 8 hónapos eltiltást kap és 120 napos közmunkára fogják. Ez idő alatt a francia szövetségi kapitány egy új támadó-párossal kénytelen kísérletezni a válogatottban. Ők lesznek Zinedine Zidane és Youri Djorkaeff.
***
Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9
Dokumentumfilmek:
- Angol nyelvű – Eric Cantona, Return of the king
- Angol nyelvű – Legends Of The Barclays Premier League – Eric Cantona
- Francia nyelvű – Jean-Pierre Papin gólok
- Olasz nyelvű – Jean-Pierre Papin, profumo di gol…
