Mitől jó egy focis tévéműsor?

Szerző: | 2016-10-24 | Popkultúra, Retro

mitol-jo-egy-sport-tv-musor

“Van olyan focis tévéműsor, amit kedveltek?” – tettem fel a kérdést nemrég egy fórumon és a kevés pozitív válasz hatására elgondolkodtam, hogy mégis hogyan lehetne mindezt valamilyen irányba elmozdítani. Az internetes kultúrában annyira könnyen elszalad a billentyűzet, annyival gyorsabban ki lehet szúrni a kínos pontokat, annyival egyszerűbb rámutatni a hibákra, hogy könnyű belefeledkezni a szakadatlan kritizálásba.

Az Omlett alapvetően egy pozitív blog, ahol mindig célként lebegett, hogy közelebb hozza a francia popkultúrát a magyar közönséghez. Anélkül, hogy túlságosan bele akarnék esni a nyugat-majmolás csapdájába, az alábbiakban összegyűjtöttem 5 olyan műsort, ami eredetiségével, felépítésével vagy témájával új színt tudott hozni a helyi televíziós felhozatalba. Mindegyik példához van videó is, magyar felirattal.

***

Traccsparti a meccs után

Műsor címe: J+1
Csatorna: Canal+
Rendszeresség: heti (vasárnap)
Időtartam: 1 óra

A J+1 a kibeszélő-show továbbgondolt változata, ahol jut hely a taktikai fejtegetéseknek és a vendégekkel való mélyebb beszélgetésnek, mindezt olyan díszletben, ami egy kiköltözés előtt összedobozolt lakásra emlékeztet. A műsor elsődleges célja az események feldolgozása, a cím is erre utal (a “J”-Jour a napot jelenti, +1 pedig a másnapot jelöli, de erről az Index már írt bővebben a D-nap napcsán).

Az időzítés is ezt sugallja: vasárnap esti 23:15-as kezdéskor a meccsek már véget értek, volt idő feldolgozni a szombati eredményeket és még benne van a boogie a lábakban a vasárnapi rangadó miatt, aki pedig lefektette már a gyereket, de még nem akar még kezet rázni a hétfővel, az kényelmesen elnyújtózhat a hét utolsó órájában.

Állandó műsorblokk a taktikai mágnestábla tologatása, ahol szerencsére nem az aznap esti rangadóból szemezgetnek, hanem a szombati (vagy még korábbi) meccsekből. A szerkesztők rájöttek arra, hogy a taktikázásra bőven jut idő a meccs másnapján is, a műsor megbízott szakértője, az ex-lyoni középpályás Éric Carriere pedig remekül megállja a helyét: mentes minden frázistól, amit a szájába akarnak adni és kellő alázattal, mégis emberi nyelven képes elmagyarázni, mi zajlik a pályán. Itt éppen azt rebesgeti, hogy a Nice két belső középpályása mitől akkora királyok.

Korábban is utaltam arra, hogy a magyarországi taktikai fejtegetések alapból hátrányból indulnak, ami annak tudható be, hogy a műsorkészítők a formátumhoz ragaszkodnak, miközben nincs meg hozzá a megfelelő ember. Aki mégis el tudná látni a feladatot, az viszont nem kapja meg a megfelelő időt és felszerelést, hogy igazi infotainment teljesítményt nyújtson. Egyszerűen beleerőszakolják egy olyan sémába, ami nagyon kevés embernek áll jól.

A műfaj nyugati koronázatlan királyai, Jürgen Klopp, vagy Gary Neville a saját tapasztalatukat, játékosmúltjukat és szívüket beletették egy-egy ilyen forrófejű nyilazásba, de ehhez párosult a rendkívül gyors információ-feldolgozás képessége és a technika készségszintű használata. És jó volt a beszélőkéjük, ami szintén nem elhanyagolandó tényező.

Az, hogy ma Magyarországon nincsenek a stúdiókban Jürgen Kloppok, még nem lenne gond, addig, amíg nem ragaszkodnának ahhoz, hogy legyenek. Az sem lenne gond, ha valaki értene hozzá, de ott nyomban nem feltétlenül tudja úgy bemutatni, mint Houdini a láncoktól való szabadulást. Ideje lenne ráeszmélni, hogy a taktikai elemzések nem a meccsek félidejére és a lefújást követő 15 percre valók: a megbízott szakértőnek időre van szüksége, hogy átgondolja, felismerje, kiválassza, összeállítsa, benyilazza és elmagyarázza 22 ember szüntelen mozgását.

A J+1-ben a videóelemzések mellett több állandó rovat váltakozik, ezek közül a legszórakoztatóbb a sajtótájékoztatók legfurcsább vagy legunalmasabb részeit visszapörgető rész, ahol kis szöveges segédletekkel tarkítják meg a nyilatkozók mondatait, mint Woody Allen Annie Hall-jában az első randis beszélgetésen.

Világbajnokok a kukucslyuk mögött

Műsor címe: Le Vestiaire (magyarul: az Öltöző)
Csatorna: SFR Sport
Rendszeresség: napi
Időtartam: 1 óra

Az egyik személyes kedvencem, mert formabontó, eredeti és valódi. Nyilván utóbbi tényezőt mindig lehet vitatni a média világában, de a valódiságát több tényező együttes állása adja.

Először is a szereplők. A francia válogatott 1998-as keretéből többen is sportkommentátori öltözékre váltották a stoplit, a Vestiaire műsorhoz pedig hármat is sikerült egy padhoz ültetni: Christophe Dugarry-t, Emmanuel Petit-t és Franck LeBoeuf-öt.

Három világbajnok beszélget? Pontosan. Az egyik legérdekesebb fogás, hogy nincs műsorvezető, csak egy kellemes női hang, aki Big Sisterként figyeli az öltözőként berendezett termet (apropó, pénzkérdés ide, vagy oda, a műsor megmutatja, hogy a sötét díszlet is lehet igényes, és nem kell a fekete függöny elé rakott olcsó bútorokhoz ragaszkodni, mint itthon itt, vagy itt), amelyben a labdarúgók támla nélküli padokon ücsörögnek és beszélgetnek. A női hang moderál, egyenget, de nem szól bele, csak kijelöli az utat és hagyja a többieket érvényesülni, a teret pedig betöltik a karakterek. És innentől érdekes a közös dinamikájuk.

Christophe Dugarry egy igazi pojáca: először lő, aztán kérdez és bármikor megleckéztet valakit azért, amit ő maga sem tartott be. Zsörtölődik és odamondogat, de amitől mégis hiteles: mer gyarló lenni. Nem fél megmutatni a saját gyengeségeit mások előtt. Ebben a bejátszásban például elmeséli, hogy a Barcelonában töltött évei alatt Louis Van Gaal minden meccs után papírról olvasta fel, hogy egy-egy labdát mikor és hogyan vesztett el, de nem fűzött hozzá egy darab kommentárt sem. Dugarry zavarában egy idő után már semmit nem fogott a taktikai utasításokból. Amikor már az összes pitiáner kifogáson túl volt és már mindent megtett azért, hogy eligazolhasson, a holland edzőnek Dugarry azt szimulálta, hogy sír és nem találja a helyét, de Van Gaal ekkor – a helyzetet kiválóan felmérve – rátette a kezét Dugarry vállára és annyit mondott: “Semmi baj. Hiszek benned.”

Petit már játékos korában is úgy viselkedett, mintha egy külön dimenzióban létezne. Köztudottan szereti az operát, a mérkőzések előtti feszült helyzetekben pedig mindig magára zárta az ajtót, vagy ha közös térbe szorult társaival, láthatatlan burkot vont maga köré és nem engedett semmit áthatolni azon. Szinte sosem emeli fel a hangját, gondolatvilágát viszont olykor elég sajátosan tudja átadni: önéletrajzi könyvében például azt írta, hogy haragszik olykor a francia mentalitásra és szívesen megnézte volna, hogy ha a II. világháború után a németek maradtak volna a megszállók, hogyan alakult volna az élet a Hexagone-ban. Petit-től nem állnak távol az ehhez hasonló, semmiből előtörő frázisok, csak mivel földönkívüliként viselkedik, ezt könnyebb a saját részének tekinteni.

LeBoeuf pedig a klasszikus ex-focista, aki nem gondolja túl az életet. Hármukhoz mindig csatlakozik egy vendég, általában egy volt labdarúgó, akivel meg tudják beszélni a focista-lét feltáratlan titkait, itt éppen azt, hogy milyen is volt abbahagyni a labdarúgást.

A Vestiaire egyébként olyannyira sikeres lett, hogy a csapatot további híres ex-labdarúgókkal bővítették ki, immáron állandó vendégként szerepel William Gallas és Roland Courbis is.

Tényfeltárás a világ végén

Műsor címe: Enquetes de foot (magyarul: Futballnyomozások)
Csatorna: Canal+
Rendszeresség: heti (szerda)
Időtartam: 1 óra

Miért hanyatlik a brazil válogatott? Hogy változott a svájci válogatott identitása azóta, hogy a kelet-európai bevándorlók honosított generációja átvette az irányítást? Hogyan gondolkodnak a mélyen vallásos labdarúgók? Mitől változott akkorát labdarúgó fronton Kína? Milyen mellékhatások érik a pénz-áztatta Premier League-et?

Ilyen jellegű kérdéseket nem gyakran tesznek tesznek fel sportműsorok, az pedig még ritkább, hogy széltében és hosszában is mindezt feldolgozzák. A Canal+ Enquetes de foot (E2F) c. műsora mindig a kényelmetlen kérdéseket tette fel és járt utána irigylésre méltó alapossággal.

A műsornak volt magyar vonatkozása is: 2015 augusztusában “Magyarország: állami ügy” címen a hazai focibizniszt mutatták be közelebbről, ennek ízelítője látható az alábbi videóban.

A berendezés komorabb, a zenei aláfestések drámaibbak, egyedül a műsorvezető hölgy széles mosolya enged arra következtetni, hogy itt nem az évszázad legbrutálisabb sorozatgyilkosairól bemutató műsort látunk.

Egy műsorban mindig két témát dolgoznak fel, így egy-egy blokkhoz jut bruttó fél órányi anyag, ami akár kisfilmnek is megfelel. A stílus dokumentarista, az ütem lassabb, de jut idő mindenre, ha épp Mongóliában járnak két lepukkant stadion között egy földes úton, a jurták szaga is megcsapja az orrunkat. Néha picit gépies az dolog, de a témák komolyságát nem higítja fel a bulvárosabb humor vagy a celebeskedés. Ez valahol tényfeltárás, fotónézegetés és telefonos bejelentkezés a világ távoli vidékéről, egyben.

A Canal+ csatorna idén ősztől stratégiát váltott és megszüntette a csak tényfeltárással foglalkozó műsorait, köztük az Enquetes du foot-ot is. Az új csapásirány első áldozatai a marginálisabb sportágak (rögbi, F1, kosár) szakértői műsorai lettek, a jelszó pedig a sportágak közti átjárás lett. A másik követendő iránynak az azonnaliságot tűzték ki: bármilyen érdekes egy hosszabb távú jelenség, a több műsoridőt az aktualitások fogják kapni, nem a dokumentarista összeállítások.

Emiatt aztán összevonták a sportrészleg két nagy csapatát: a hosszabb formátumú dokumentumfilmeseket és a helyszíni bejelentkezőket. Két új műsoruk, a 19H30 (az E2F jogutódja, mert a témákat és műsorvezetőket megörökölték) és a 12H30 két napi rendszerességű 90 perces sportösszefoglaló magazin lett. Az E2F amúgy jó munkát végzett, ugyanis a Canal+ igazgatója olyan csatornát vizionál, amelyben “az E2F-ben feldolgozott témák mindenhol visszaköszönnek.”

Kockák a kocsmapultnál

Műsor címe: Data Room
Csatorna: Canal+ Sport (idén ősztől megszűnt)
Rendszeresség: heti
Időtartam: 40 perc

Oké, ha van egy műsor, amit az internetes kultúrkörben nevelkedett, millenárisnak becézett, a számokba és taktikai okfejtésekbe belebuzult generációnak találtak ki, akkor ez az volt.

A felépítés nagyon egyszerű: 3 szakértő ücsörög a bárasztalnál, 1 műsorvezető velük szemben, közöttük egy kivetítő. A szakértők közé csatingolnak egy volt labdarúgót, egy Optánál dolgozó alkalmazottat és egy taktikai elemzésekkel foglalkozó bloggert. Kell ennél szakmaibb felállás?

És itt jön a tutiság. A műsor lendületét az biztosítja, hogy a témákat mindig egy ember mutatja be a ledfalnál. Az egész olyan, mint egy vállalati prezentáció, csakhogy ez nem kínos, mert nincsenek bulletpointok, és bénázás sincs azzal, hogy melyik gombbal lehet teljes képernyőre rakni a pépétét. Statikus elemek sincsenek: felvillan pár statisztikai összegzés (amit szintén nem ott a pillanat hevében kellett kiszopkodniuk a kisujjukból), megmagyarázzák a számok mögötti összefüggéseket, majd videós bejátszásokat vetítenek, alámagyarázva mindazt, amit látunk. Az ábrákat volt idejük korábban elhelyezni, a jelenetek általában nem a gólokat megelőző ötödik passztól indulnak, hanem hosszabb ideig tartó játékrészeket mutatnak be – akár a belepörgetés nyomógombjának segítségével -, ezzel megértetve, hogy adott játékos hogy viszonyul a másikhoz, ki miért mozgott úgy, ahogy. Vagy ha kell, megmutatják, hogy ugyanaz a játékos miért viselkedett úgy a 15. percben és miért tett másképp a 85.-ben.

Szintén továbbgondolásra érdemes, hogy a monitornál időjóskodó emberen nincs rajta a világ teljes súlya hosszú percekig, mert a műsorvezető néha hagyja szusszanni egy-egy, az asztalnál ülő szakértőhöz intézett kérdéssel. Mernek egymástól kérdezni, mernek egymás mondanivalójára rákontrázni anélkül, hogy túlságosan is elvesznének a részletekben. Itt is érdekes kérdést boncolgatnak: 2015 őszén miben volt más Lassana Diarra szerepköre, mint a korábbi évben ugyanott játszó Giannelli Imbuláé.

Sajnálatos módon a műsort két évad után elkaszálták, amit a gyártó sosem indokolt meg, de aki egy kicsit is követi a francia médiában zajló eseményeket, tudhatja miről van szó. A Canal+ csoport kábelcsatornája a kétezres évek közepéig szinte egyeduralkodó volt a sportmédia piacon: ők tulajdonolták a francia- és angol bajnokságot, a tenisz Grand Slam tornákat és ők lehettek a Cannes-i filmfesztivál exkluzív résztvevői.

A horizonton viszont új szereplők bukkantak fel: megjelent a beIN Sport, az Al Jazeera spinoffja, idéntől pedig az Altice nevű vállalatcsoport happolta el Premier League-jogokat, ezzel pedig elindította az SFR Sport 1-2-3 csatornákat.

A Canal+ csatorna elnöke, a politikai körökben igencsak jártas Vincent Bolloré pedig 2015-ös kinevezése óta baltával nyúl hozzá mindenhez. Először a legnevesebb közéleti műsorokat szüntette meg, utasításra tiltott be Nicolas Sarkozy ex-elnököt nem a legfényesebb oldaláról bemutató riportokat, és a sportcsatornákkal is kesztyűs kézzel bánt. A DataRoom pedig ennek lett az áldozata. Azon viszont el lehet gondolkodni, hogy egy ilyen taktikai jutalomjátékra mekkora a kereslet annak ellenére így, hogy a manapság divatos hullámot próbált meglovagolni.

Standup és talkshow ötvözve

Műsor címe: J+1 (Julien Cazarre rovata)
Csatorna: Canal+
Rendszeresség: heti
Időtartam: 1 óra

Igen, ez egy füllentés, a J+1 már szerepelt a lista elején Eric Carriere taktikai videóglosszája miatt. Ez mégis egy külön blokkot érdemelt, mert annyira egyedülálló kategóriát képez.

Julien Cazarre ugyanis humorista. 10 percre odahívják egy pulpitushoz és szinte egy levegővel porig kell oltania a stúdióba hívott sportigazgatót, pályaedzőt, focistát. Rendkívül nehéz feladat, de ez ma Franciaországban Cazarre-nak áll a legjobban.

Hogy Magyarországon miért nem tudott mélyebb gyökeret ereszteni a szatíra műfaja, arról sokat lehetne értekezni (akár kommentben is). De a francia (frankofón) kultúrkörben a humor számtalan alfajának hosszú múltra visszatérő hagyománya van: amíg egy Uborka-szerű marionett műsor a mai napig megáll a lábán Franciaországban, addig idehaza az ilyesfajta cinkelést elintézik azzal, hogy “értjük mi a humort, csak nem szeretjük”. A teljesen más humorszálakat pedzegető kandi kamera átverős videói hihetetlen népszerűségnek örvendenek a francia-kanadai Quebec tartományban, ahonnan amúgy számtalan Franciaországban is befutott stand-up komikus is származik. A grafikus szatíra pedig még mindig egyet jelent a Charlie Hebdoval, ahol a görbe tükröt néha addig torzítják, amíg abból gusztustalan dolgok tudnak visszaköszönni.

Julien Cazarre valójában egy modern kori udvari bolond. Mint minden egészséges kultúrában, a valóság kicsavarása, a világ négy sarkából való kifordítása már a királyi udvaroknál is létezett, a bolond volt az egyedüli ember, akinek joga volt kimondani az igazságot anélkül, hogy bitófára küldték volna. Így született meg a provokáció, a szatíra, a paródia, Cazarre pedig ezt a vonalat képviseli nagypofájú stílusával és szemtelen utalásaival.

A jó szatíra azonban nem csak abból áll, hogy odamondogatnak. A jó szatíra néha erkölcsi igazságot szolgáltat, néha biztonsági szelepként működik. Ironikus kérdések formájában levetkőzteti a képmutatást, ott van John Olliver vagy Stephen Colbert kétértelmű pillanataiban, amikor a néző kénytelen elgondolkodni, hogy ezt most vajon komolyan gondolta-e a költő, vagy sem.

Cazarre-nak is vannak ilyen pillanatai, ami onnan ered, hogy sajátos szögből látja a focit. Ő maga is elvetemült szurkoló, de megveti az egymásra halmozódó Lamborginiket, a hülye frizurákat vagy az ízléstelen focistagúnyákat. Azt a ziccert sem hagyja ki, hogy tehetséges hangutánzó, így bármikor átvált portugálból valami észak-afrikai francia akcentusba, ezzel pedig rájátszik néhány klasszikus sztereotípiára (pl. a monacói portugál edző, Jardim az edzőség mellett csapokat szerel; Marquinhos-t a külseje alapján mindig marokkóinak nézi, nem pedig brazilnak). És nyilván az altesti poénok sem maradnak el köretnek.

Hogy mennyire tisztelik a szatírát odaát másfélezer kilométerre, mi sem jelzi jobban, hogy a J+1 vendégei között bármikor ott lehet a válogatott Adil Rami, Ousmane Dembelé, vagy maga a Lyon klubelnöke, Jean-Michel Aulas, aki végig úgy beszél, mint egy néppárti politikus, mégis mintha összekacsintanának Cazarre-ral akkor, amikor mindketten tudják, hogy kilóg a lóláb.

Cazarre amúgy nem épít közösséget, nincs fent a Facebookon és nem veszi magát annyira komolyan, hogy beleszóljon a szövetségi kapitány válogatási elveibe. Kipécéz magának játékosokat, de érezhetően nincs gyűlölködés, vagy mögöttes szándék. Abban, amit mond, nem kell tábort választani, mert alapvetően nem akar háborút szítani, csak történéseket nagyít fel, torzít és bújtat be egy humorosabb köntösbe.

Kanapészurkolók álma

Műsor címe: Téléfoot
Csatorna: TF1
Rendszeresség: heti (vasárnap)
Időtartam: 50 perc

A francia médiapiac egyik matuzsálem-műsora az egyik legnagyobb kereskedelmi televíziótól. A Téléfoot az a franciáknak, ami a magyaroknak egykoron a Góóól (vagy Gól!Gól!Gól!) volt, a labdarúgás Totalcar-ja, vagy ha úgy tetszik, a vasárnap reggeli tévé maci, aki fogmosás előtt beszámol a világ legjobb futballeseményeiről.

A hangvétel laza, a témák könnyedek és megtalálja benne számításait a Drogbára nosztalgikusan tekintő harmincas, a Pogba fülvevalójáért ácsingozó kiskamasz és a focit csak a férje miatt követő háziasszony is. Adott egy háromszög alakú asztal, első oldalán a műsorvezető, a másikon egy férfi és egy női tudósító/riporter szerűség, akik csillogó szemekkel mesélnek a Riyad Mahrezzel való találkozásról és úgy buzdítják a műsor közben SMS-szavazásra a nézőket, mint Ördög Nóra legjobb xfaktoros perceiben. A háromszög harmadik oldalán pedig állandó szakértőként ücsörög Bixente Lizarazu, mellette pedig egy meghívott vendég, aki lehet egy korosztályos labdarúgó, vagy Laurent Koscielny, ha akkor épp Párizsban jár.

A Téléfoot a legnagyobb kereskedelmi csatorna egyik húzóneve, ami úgy tud a leggagyibb bulvárhírekről beszámolni, hogy mégsem kelt hányingert abban, aki már nem kíváncsi rájuk.

A műsor gerincét az állandó rovatok adják: összefoglaló a hét legszebb góljairól, a legbénább baklövésekről, a legszebb mozdulatokról, az Arsenal-játékosok vicceskedéséről, amikor szurkolókkal titokban fotózkodtak, és még egy híres játékos által dedikált mezt nyerhetsz, ha helyesen válaszolsz a nap kérdésére. Külön kedves gesztus, hogy ha a megyei bajnokságban született egy csodagól és erről képi- és hangfelvétel született, azt ők leadják. Az alábbi videó ezt a blokkot mutatja be (ehhez nem készült felirat, a képek magukért beszélnek).

Mivel az internet felgyorsította az információhoz való jutás sebességét, a Téléfootnak is változnia kellett. Nem tett jót a műsornak, hogy a Canal+ esetében is említett verseny felerősödött, emiatt kénytelen volt lejjebb  szorítani a befogadás küszöbét, ami jókora bulvárosodást hozott magával: a legkisebb történés is fel lett nagyítva, a legsemmitmondóbb részlet is aránytalanul nagy adásidőt kapott.

A rovatok villámgyorsan peregnek, a beszélgetések rettentő felszínesek, de nem hagyják őket leülni, és jó az egyensúly a megszólalók között. Jut hely a szakértésnek és a közös röhögésnek, amit a magyar esetekben még mindig elég mereven kezelnek: annak ellenére, hogy a Téléfoot egy délelőtti aperitif-műsor, olyan jelenet elképzelhetetlen benne, hogy a stúdió szélén ácsorgó riporter a kamerának szegezett tekintettel arról beszél hosszú másodpercekig, hogy mi az a mém, és miért vicces, amit az angol Trollfoci kitett a Facebook-oldalára három nappal ezelőtt. Ha fel is villan egy ilyen humorcsemege, az csak pár másodpercig tart, együtt nevetgélnek rajta, mert a humor megosztva jobb, mint a sarokból elmagyarázva, és mehetünk is tovább.

A Téléfoot tartalmi összetételét is eléggé megbolygatták: a kilencvenes évek elején még teret kapott a francia bajnokság, mára ez teljesen kiszorult, helyette az összes olyan játékos sorsát felgöngyölítik, aki megfordult egykoron a Ligue 1-ben. Ez óhatatlanul elcelebesedéshez vezetett, a stilisztikai trendek pedig olyan drámai hangvételű ötperces összeállításokat hoztak magukkal, melyben Ribéry zongoraszólam alatt kedvesen megpaskolja a Bayern U10-es fiúk fejét, vagy megcsodálhatjuk Griezmann kócos haját, amikor reggelente felkel Madridi lakásában.

Ha úgy nézzük a Téléfoot műsort, ahogy kell, valójában nincs baj vele. Mivel nagyrészt a bulvár szintjén mozog, nem kell különösebb jelentést tulajdonítani a bejátszásoknak, cserébe kapunk szűk egy órányi édességet a focivilág legcsillogóbb, legpatinánsabb, legelitebb részeiből.

Christophe Szabo

Christophe Szabo

Az Omlett du fromage-on nincsenek gyorshírek, élő eredmények és meccsfelvezetők. Vannak viszont összeállítások, elemzések, interjúk és vitatémák a francia foci legkülönbözőbb részeiről.