karembeu_himnusz

karembeu_himnusz

Hajrá, fegyverbe hát!

“Kissé mesterségesnek találom azt, hogy egy helyre terelnek külföldieket és színesbőrűeket, akiket aztán ‘francia válogatottnak’ lehet becézni. Más nemzeteknél ráadásul nagy szívvel és büszkeséggel éneklik a himnuszukat, miközben nálunk azt látom, hogy a válogatott tagjainak többsége vagy nem énekli, vagy nem is tudja a szövegét.”

Jean-Marie Le Pen, a szélsőjobboldali Front National (Nemzeti Front) elnöke, 1996. június 23.

Ma harcba hív hazád!

A Csendes-óceán egyik távoli sarkában található egy hely, melyet lakosai csak úgy neveznek, a “Kavics” (Le Caillou). Szigetcsoportja lomhán emelkedik ki a korallkék végtelenből, félúton Ausztrália és a Fidzsi-szigetek között. Területe nem terjed tovább három magyar megye összevarrt régiójánál és bár 17 000 kilométerre fekszik tőle, Franciaország autonóm területének számít. Ez a hely Új-Kaledónia.

1997 nyarán ide látogatott el Didier Daenincks francia újságíró, akit az új-kaledón fővárosi könyvtár vezetője hívott el azzal a céllal, hogy térképezze fel a helyi törzsek nyelvemlékeit és örökítsen meg minden fellelhető forrást, ami a kezébe kerül.

Daenincks addig főként fekete regényekben utazott, melyekben a történelmi valóságot ötvözhette a kitalált krimi elemeivel. Mivel falta a történelmet, és szeretett olyan egzotikus témájú művekben elmerülni, mint Paul Gaugin festészete vagy Jef Geeraerts Fekete Vénusza, nem tudott nemet mondani az inspirációs kalandtúrára.

A szigetcsoport fővárosában, Nouméaban hosszú generációk óta betelepült európai bevándorlók sarjai élnek, ugyanakkor a sziget észak-keleti részén, Grande-Terre és az Iles Loyauté között zömében kanak törzsek és leszármazottaik lelhetők fel. Daenincks útja főként az utóbbi területekre esett.

A kutatás több héten át tartott. Új-Kaledónia 250 ezer lakosából kanak kisebbségben körülbelül 100 ezren élnek, ennek közel fele törzsi viszonyok között. Negyedük elhagyta a tradícionális, önfenntartó életmódját és munkát keresett, többnyire mezőgazdasági dolgozók, alkalmazottak, kereskedők vagy iparosok, további negyedük pedig a két legnagyobb városban, Nouméában és Dumbéában élnek, városi életmód szerint.

Daenincks apránként ismerte meg a kanak örökség alkotóelemeit. A kanakok hagyománytisztelők és családcentrikusak, gyakran és széles körben szerveződnek közösségekbe a nagyobb életszakaszokat (születés, gyász, házasság) megörökítve. Ezeken hosszú oratóriumok hangzanak el, ami a családfák felsorolása, a természeti erőkhöz való fohászkodásból és a kölcsönös gesztusok megtételéből áll. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a tiszteletteljes beszédnek, az ajándékozásnak és az udvariasságnak, a szülői és rokoni kapcsolat másfajta, tiszteletteljesebb megszólítást feltételez. Daenincksnek minden kapcsolatfelvételkor ilyen rituálésorozaton kellett átesnie, mielőtt bármilyen családi ereklyét megmutattak volna neki.

Egy esti beszélgetés során, miközben banánfalevélben sült halat evett és kókusztejet ivott, először említették meg előtte azokat az időket, amikor elődeiket európai állatkertekbe hurcolták. Daenincks először azt hitte, hogy a megfogalmazás egy furcsa tréfa, vagy egy erősen túlzó metafora, amivel a gyarmatosítási idők borzalmait akarták nyomatékosítani.

Daenincks visszatért Nouméaba, ahol nekilátott az archívum összefésülésének. Az anyagok között talált egy fénykép-köteget, melynek a címe az volt: Gyarmati Expozíció, 1931.

A köteghez mellékelt leírásból kiderült, hogy az akkor még gyarmattartó birodalomként működő Franciaország civilizációs felelősségének érezte, hogy nagyságát és társadalmi szerveződéseit szerte a világon terjessze, ezért egy nagyszabású kiállítást szervezett. A Párizsban tartott expozíción több millió ember fordult meg 6 hónapon keresztül, ahol a világ távoli sarkait lehetett megtekinteni, lekicsinyítve, mesterséges keretek között. Az eseményen volt guyanai, guadeloupe-i és több afrikai vitrin, és mint kiderült, Új-Kaledóniának is alakítottak ki parcellát.

Többszász kanakot szállítottak át Párizsba, ahol a szereplőknek ismeretlen, vad hangzású szavakat és tradícionálisnak mondott táncokat tanítottak be. A nőket meztelenre vetkőztették, az elzárt kolóniának a nap bizonyos időszakaiban csak nyers húst adtak enni. A kiállított emberek írták és olvasták a francia nyelvet, foglalkozásukat tekintve kamionsofőrök, kereskedelmi, mezőgazdasági dolgozók és halászok voltak.

A kiállítást nemcsak Párizsban mutatták be. Az expozíció egy európai sorozatból épült fel, amit a német Hazenback-ház szervezett. A németek kérésére a teljes kanak felszerelést, díszleteket, emberanyagot Németországba is átszállították, a francia megrendelő pedig cserébe pár krokodilt kapott a berlini állatkerttől.

Daenincks a fellelt források alapján vágott bele Cannibale c. könyvébe. A könyv Gocénéről, az öreg kanakról szól, aki szervezett utazásként éli meg párizsi látogatását, majd idővel felismeri, hogy egy emberi állatkert szereplőjeként használják. Kannibálként állítják be a látogatók előtt, majd a németországi látogatáskor több társa is elvész, az ő felkeresésükre indul a német városi dzsungelben.

A könyv 1998 elején készült el. Daenincks Párizsban fejezte be művét, határidőként azt tűzte ki magának, hogy könyv a rabszolgaság eltörlésének 150. évfordulójára tudjon megjelenni. Lakása, melyben írt Párizs Saint-Denis külkerületében volt, nem messze a helytől, ahol a frissen átadott Stade de France, a franciaországi labdarúgó világbajnokság ékköve magasodott. A stadiont éppen akkoriban adták át a párizsi zimankóban.

Amikor Daenincks az avatómeccsen meghallotta a játékosok mustráját, figyelme fennakadt az egyik francia játékoson. Christian Karembeu-n.

Memóriája sűrű munkába lépett, mintha már hallotta volna ezt a nevet korábban. Forrásait felgöngyölítve megtalált egy képet, melyen egy törzsi ruhában álló ember állt, alatta a neve: “Willy Karembeu”.

Daenincks nyomban megpróbálta felvenni a kapcsolatot, internet híján Karembeu akkori klubjának, a Real Madridnak írt levelet. 5 hónappal később tudtak találkozni, a francia válogatott edzőtáborában. Daenincks nem üres kézzel érkezett.

“Ez az apai dédapám.” – szólalt meg Karembeu, ahogy a fekete-fehér képet nézte.

A fényképes forrásokat lapozgatva megtalálták még Karembeu anyai dédapját és egyik bácsikáját is, akik a weimari és francia köztársaság díszletei között álltak. Karembeu nem élt a történtekkor, de ismerte rokonait, és a családi morzsákból, elbeszélésekből rakosgatta össze a képet.

“Amikor visszatértek Európából, nagyon megváltoztak. Agresszívvé váltak. Nem nagyon beszéltek róla, szégyenként élték meg.” – mondta Karembeu. “Nem nekünk, áldozatoknak kell lehunynunk a szemünket, hanem azoknak, akik az elődeinket ketrecbe zárták. Megértettem, hogy a dédapám természetét nagyban befolyásolta ez. Sosem lendült túl rajta. Sosem mertem kérdezni tőle. A családom sok szörnyűséget megélt: a munkatáborokat, a sínek építését láncba verve, a földek elkobzását. Szenvedtek, de ha belegondolok, hogy egy kiállításon kellett résztvenniük, emberi állaként, cserébe néhány krokodilért…Belegondolok, hogy szégyellős nőket késztettek arra, hogy levetkőzzenek. A könyv olvasása közben kegyetlenebb dolgokról lett tudomásom, mint amikről azelőtt tudtam.”

Letörnek népet és hazát

Karembeu higgadt természet. Amikor interjút ad, a hangja puha, szelíd, sosem lép át bizonyos hangtartományokat, már-már pihentetően békés. A tekintete mégis eltökélt és világos.

“Emlékszem, amikor az akkori francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing ellátogatott Új-Kaledóniába, 8-9 éves lehettem és egy francia zászlót lengettem, a himnuszt énekeltem. Észrevettem, hogy a tömeg egy része viszont elégedetlen volt és azt kiabálták, hogy ‘tengerbe vele’. Kicsinyenként a politikai nézőpontom is kialakult, amit nagyban formált a saját családom és az ország múltja, halálesetei, lázadásai.”

Karembeu társadalmi nézeteit meghatározta, hogy 17 évesen hagyta el először a “Kavicsot”, ennyi idősen vették fel az FC Nantes labdarúgó akadémiájára. Addig szüleivel és 18 testvérével élt Lifouban, egy távol eső szigeten található, alig 10 ezer főt számláló kisvárosban.

Gyerekkorában barátaival és testvéreivel játszott, a focipályákkal nem éppen dúslakodó szigeten. Maradtak a dűlők, földutak, hátsó kertek, közparkok. Bár a családi kötelék mindvégig erős maradt, előfordult, hogy Karembeu a nagy létszám miatt hétvégenként kénytelen volt az iskolai kollégiumban maradni, mert nem maradt helye otthon.

Karembeu kamaszkora egybeesett az országban uralkodó függetlenségi mozgalom ébredésével. A forradalmi hangulat mögött többszáz évnyi elnyomás és önállósági törekvés állt. Franciaország XIX. század közepén vette át a szigetcsoportot, hogy ezzel rivalizáljon a térségbeli riválissal, a Brit Birodalommal. Új-Kaledóniát több mint 60 évig büntetőtelepként használták, később európai telepesek és ázsiai szerződéses munkások költöztek a szigetre. A második világháború idején légi támaszpontként használták, hogy aztán nagyon döcögve elinduljon egy középosztályosodási folyamat. A gazdasági stagnálásra pedig a politika is reagált.

Az új-kaledóniai polgárháború

A ’80-as évekre az országban addig meghatározó pártként működő egységpárti Kaledóniai Unió (Parti de l’Union Calédonienne) mellé radikális csoportok zárkóztak fel. A Függetlenségi Front (Front indépendantiste) és a Kanak Felszabadítási Front (Front uni de libération kanak) a szélsőséges, függetlenségpárti nézeteket vallották, hozzájuk zárkózott fel a középutas politikát valló tömörülések.

1981-ben a Kaledóniai Unió elnökét a saját lakásában meggyilkolták, ami 1 hónapig tartó tüntetéshullámhoz vezetett. A következő évre a középutas pártokból álló koalíció nem kapott elég támogatást a választásokon, így a vezető párt kénytelen volt a Függetlenségi Fronttal összeállni, akik kitartottak az anyagországtól való kiválási terveik mellett. A közhangulat fokozatosan durvult el, a szerparatisták csak gesztusértékű engedményeket kaptak, a legjelentősebb közülük egy népszavazási kezdeményezés volt, ahol a szavazásra jogosult volt mindenki, aki legalább 3 éve lakott a szigetcsoporton. A függetlenség-pártiaknak ez kevés volt, ezért bojkottálták a választásokat, így az eredmény 59%-os részvétel mellett 95%-os “igen” volt a maradáspártiak javára.

A elégedetlenség polgárháborússá fordult. Csendőröket öltek meg a rendőrkapitányságokon, diáklázadások és tüntetések követték egymást, melyeken a hatóságok sokszor csak tömegbe leadott lövések útján tudtak oszlatni. A szeparatisták legvéresebb manővere a francia országgyűlései választási előtti napokra időzített 1988-as ouéva-i túszejtés volt, melyben 25 rendőrt ejtettek túszul, 4-et meggyilkoltak, a kiszabadítási művelet közben pedig 5 kanak lázadót öltek meg – egy részüket állítólag már a művelet befejezése után. A háborúnak az 1992-ben kötött Matignon-i békeszerződés vetett véget.

“Akkor érkeztem Franciaországba, amikor nálunk felkelések zajlottak.” – meséli Karembeu. “Láttam, megéltem. Emlékszem a francia-párti újságírókra is. Banditákról beszéltek, felkelőkről, rossz emberekről. Számomra ők kuzinok, testvérek. Velük éltem, tudom, hogy megy ez. 15-16 évesen én is ott voltam a tüntetéseken, és kósza töltények is eldördültek. Tanulókat öltek meg, akik ott voltak velem. Akár engem is eltalálhattak volna.”

“Az apám – nyugodjon békében – tanár volt. Az iskolarendszer a mindene volt. A Marseillaise-t mindenkinek kötelezően énekelnie kell Új-Kaledóniában. A francia zászló előtt kell felvonulnia mindenkinek, libasorban. A hajamat később lázadásból növesztettem meg. Megmutathattam, ki is voltam, mint egyén. A Marseillaise-t persze betéve ismerem és tudom. De sportolóként, nehéz volt viselnem a mezt és egyben képviselni az országot, amely lelövette a családtagjaimat. Nehéz volt, de ez van. Ez az én történetem, a két országom története.”

A két ország viszonya közel sem felhőtlen, Karembeu a kérdéseire mégis mindkét oldalban megtalálta a maga válaszait. A francia válogatottban betöltött időszaka egybeesik az 1998/2000-es sikerkorszakkal, melynek stabil pillére volt.

“A Kék mezt büszkén hordtam. A foci megadta, hogy a sporton keresztül megéljem a szabadságvágyam. Franciaország is megtapasztalta ezt, kiment az utcára, forradalmat csinált. Ezt csináltuk mi is a sajátjainkkal, az erőszakmentes felvonulásainkkal. ”

A szabadságvágy és a forradalmi gondolat ellenére Karembeu nem tobzódik a lázadásban. A sikereit sem sajátítja ki, inkább megosztja őket.

“Hiszek benne, hogy az 1998-as generáció, a black-blanc-beur (argo fordítása a ‘fekete-fehér-arab’) nem a csapatról szólt, hanem az országról. Arcot adtunk neki, büszkeséget. Megmutattuk, hogy Franciaország sokszínűsége hogyan lehet előny, ha jól nyúlunk hozzá. A csapathoz sok reményt fűztek, az egész ország együtt ünnepelt. Ugyanakkor egy győzelemmel nem változtatunk meg mindent. A miénk lehetővé tette, hogy a kisebbségek több láthatóságot kapjanak, jobban előtérbe kerüljenek. Számomra ugyanúgy van egy France 98 generáció, mint ahogy egy ’68 májusi generáció.”

Csak jöjj! Csak jöjj!

De mi Karembeu valós identitása? Elfogadja a kettős otthon gondolatát, vagy kiválasztja a szívének kedves térfelet és hadakozik a másik oldallal? A kérdés megértéséhez érdemes megnézni, hogy egy eldöntendő kérdéshez hogy viszonyult.

2018-ban ugyanis Új-Kaledónia szavazhatott függetlenedéséről.

A novemberi referendumon 81%-os részvétel mellett 56,4%-ban nyertek a maradáspártiak. A válaszok aránya lekövette a térség etnikai megoszlását: a kanakok lakta térségekben zömében a függetlenségre szavaztak, az európai bevándorlók leszármazottaiból álló lakosság viszont ellene voksolt.

Karembeu sokszor nyilatkozott a népszavazás előtt és után, a kampányidőszak hevében például a függetlenségi jelenség mögötti tudáshiányt emelte ki.

“Először is tisztáznunk kellene a történelmünket, az elejétől a végéig. Miért van függetlenségi mozgalom? Franciaország ezt pontosan tudja. A függetlenség, mint szó, elvesztette jelentőségét. Kitől leszünk függetlenek? Az ideiológia arról szól, hogy adjuk vissza az országot az őslakosainak. De ma egy új generációval szembesülünk, akik interneteznek, nem ismerték a korábbi erőszakot, az identitás emancipációját. A függetlenségi szónak lejárt a szavatossága.”

A lázadási gondolat mégsem pusztán kulturális hátterű. Karembeu a kérdés gazdasági hátterét is sokszor hangsúlyozza.

“Globalizálódunk, és kereskedünk a szomszédainkkal: Japán, Korea, Kína, Ausztrália. Ez a valóság, az anyaország nagyon távol esik. Ugyanakkor az itteni élet sokkal drágább, mint Franciaországban, egy autó itt 5-ször annyiba kerül, mint ott. Ez mindent elmond. Rengeteg a szegény az országban, miközben az erőforrásaink alapján jóléti államnak kellene lennünk. Hogy lehet, hogy ennyire rossz az újraelosztás? Nem tudom az okát, de 200 éve bányásznak nikkelt az országban és ebből szinte rendkívül kevés jut vissza Új-Kaledóniának. Ezt kellene újragondolni.”

Amikor viszont megkérdezik arról, hogy kire szavazott a népszavazáson, soha nem tárja fel a lapjait. Elkerüli, hogy skatulyába zárják és militánsnak nézzék. A válasza mindig mélyebbre vezet, a kölcsönös megértés felé.

“Nem számít az igen, vagy a nem. Engem a jövő érdekel. Az egész családom itt él, időnként meglátogatom őket. A gyökereim itt vannak és azt akarom, hogy a szeretteim jól éljenek. Mindenünk adott: nincs éhínség, nincsenek járványok. Ha függetlenedni akarunk, politikai megoldásokat kell találnunk. A demokráciának meg kell jelennie, mert nem akarunk autoriter rendszerben élni. A cél az, hogy megtartsuk, akik vagyunk, miközben jobban integráljuk az ittenieket és a saját erőforrásainkat megfelelően használjuk.”

Ha jelen is van nála a hagyománytisztelet és a saját népe felé való lojalitás, Karembeu nem akar a lázadásért lázadni. Ha tiszta is, hogy melyik utat választaná, kitűnik, hogy nem akar sem ellenségképet gyártani, sem hidakat felgyújtani. A saját útját akarja járni, de semmiképp sem egyedül.

“A függetlenséggel nem elijeszteni kell az embereket. A függetlenség azt jelenti, hogy szabadok vagyunk, de együtt tesszük. Nem azt jelenti, hogy megválunk egymástól. Egyes politikai szereplők ezt hangsúlyozzák, ami teljesen hamis. Amikor egy foci tornát szervezek Új-Kaledóniában, általában északon rendezzük (jellemzően őslakosok által lakott részen). De a gyerekek többsége, ahogy a szüleik is, félnek eljönni. Akadnak még sötét foltok, amiket el kellene tüntetnünk. Az együttélést kellene érezniük, a múlt árnyai nélkül, a kommunitarizmus nélkül. Mert a végén mindenki otthon marad, nem találkozunk, nem beszélgetünk. Egy ország nem így épül fel.”

Karembeu vállalt politikai szerepet, de tisztségekre eddig nemet mondott. A nevét, láthatóságát használhatná üzenetek közvetítésére is, mégsem vált irányt.

“Nem akarok politikai szerepet vállalni, mint George Weah. Inkább maradok a szerepemben, hogy felnyissam a szemeket és rámutassak az igazságtalanságokra. Kell idő a gondolkodásra is, mert a politika mögött mindig kell lennie filozófiai elgondolásnak.”

Két hazát választva mindig felmerül a kérdés, hogy hányszor esett ennek áldozatául. Hányszor tagadták meg honfitársai, hányszor rekesztették ki, hányszor tekintettek úgy rá, mint egy kiállítási darabra? Karembeu nem striguláz. Megtagadja az áldozat-szerepet, így vádlókat és vádlottakat sem kreál.

“Voltam-e rasszizmus áldozata? Azt válaszolom, hogy nem. Hallottam-e bekiabálásokat, inzultálást? Igen. De soha nem akartam tudomást venni róluk, mert azzal megadtam volna neki a figyelmem. A munkámra koncentráltam, hogy a teljesítményem beszéljen.”

Amikor megkérdezték arról, hogy Benzema kihagyása a francia válogatottból tényleg visszavezethető-e a játékos által felhozott rasszista okokra, nem lovagolta meg a kérdést, hogy saját ügyét helyezze előtérbe. Sőt.

“Ez hiba. Franciaországban, mint máshol a világon, a szövetségi kapitány dönt. Karim Benzema egy remek játékos, de olyan ügyekbe bonyolódott, amik nem váltak a javára. Nem kellene abba a csapdába esnünk, hogy minden ügyben rasszizmusért kiáltunk. Teljesen kontraproduktív.”

Karembeu higgadtsága, társadalmi érzékenysége és közösségi gondolkodása mögött megbújuk egy csendes düh. Talán ezért is tűnt úgy a világ előtt, hogy egy idegen volt a saját csapatában, vagy egy áruló a saját hazájában. Karembeu úgy volt kívülálló, hogy mindenkivel közösséget alkotott.

A csend, a francia himnusz csendje a válogatott mérkőzések előtt viszont üzenet volt.

“Egy bizonyos politikai szereplő egy nap azt állította, hogy túl sok színesbőrű játékos van a francia válogatottban. Egész Franciaországot megsértette ezzel, anélkül, hogy megnézte volna, honnan jöttünk, miért minket választottak. Mivel hagyták beszélni, úgy találtam helyesnek, ha én néma maradok.”

 

***

Érdekesség: az ouéva-i túszejtésről Mathieu Kassovitz készített játékfilmet l’ordre et la morale címen.
Kiemelt képhez hozzájárult: Szücsi