Az alábbi cikk a Leshatár magazin 2. számában jelent meg. A magazint itt lehet megvásárolni.

Zinedine Zidane karrierjének meghatározó pillanatait a fél világ fel tudja idézni, emberré válásának állomásait ugyanakkor kevesen ismerik. Portré a szürke zónából: a marseille-i és cannes-i időkből.

Prológus

A nyári szürkület lomhán szállt alá a kis falura, amelyben Smail élt. A vörösödő ég és az udvar csendje csalogatóbbnak hatott, mint a családi jövés-menés zaja. Smail a zsivajtól menekülve kilépett a terasz ajtaján, egy kerti székre ült, karjában halkan szuszogó unokáját tartotta. A körülötte nyújtózkodó zöldek a forró nap után nyugodtan lélegezhettek, a levélzet végre kiterülhetett, mint megfáradt munkás a nappali heverőjén. Zaj alig hallatszott körülötte, csak a közeli házak mormogása. Talán ő lehetett az egyetlen a környéken, aki kint maradt a szabad levegőn.

Nem sokkal később Noureddine sietett ki a házból, bár a családi üvöltés megelőzte.

– Yazid gólt szerzett! Fejesgólt, apa!

Smail éppen megigazította unokája takaróját, amikor Noureddine ismét kiszaladt.

– Kettő-null ! Megint Yazid, megint fejes! – kiáltotta elképedve.

Smail magához szorította unokáját, karja megfeszült, ahogy úrrá lettek rajta az öröm forró hullámai. Milyen boldog lehet most az apád, gondolta, miközben nem vette le szemét apró légzéséről. Ajkain csak néhány szó tudott kiszabadulni.

– Á, az apád…az apád…

A harmadik gól dördülése után még hangosabb kiáltások szűrődtek át. A házból különböző alakok viharzottak ki. Bár nem zavarták meg Lucát az alvásban, akadt pillanat, amikor Smailnak csendre kellett intenie az ünneplőket, hogy ne ébresszék fel a legkisebb alvót.

Smail Zidane soha nem látta, ahogy fia, Yazid Zinedine a világ csúcsára repítette Franciaországot. Ahogy korábban sem tudott úrrá lenni magán, az 1998-as világbajnoki döntő estéjén is azt tartotta a legbiztosabbnak, ha háttérbe vonult.

Hogy is bírta volna? Amikor Yazid a pályán volt, szüntelen féltette fiát, nehogy beköszöntsön a balszerencse, nehogy valaki fájdalmat okozzon neki. Soha nem tudta élőben követni a meccseit, túl sok volt számára a kegyetlenség és az alattomosság. A fiai kazettára vették a közvetítéseket és az eredmény tudatában már nyugodtan nézhette vissza a mérkőzéseket, de akár a tévé előtt, akár a stadionban találta magát, Smail csak egy gyermekét féltő apa volt.

La Castellane, Marseille

Volt idő, amikor Zinedine Zidane-t csak egy szűk kör ismerte, azok is Yazidnak szólították. Smail legkisebb fiának története Marseille külvárosában, La Castellane-ban kezdődött. A kerület olyan képet festett, mint egy argentin lobogó: felül az ég, alul a tenger kékje terült el, de közéjük udvariatlankodtak a tízemeletes panelek sápadt homlokzatai. La Castellane egy város volt a városban, melynek minden útja a Tartane tér felé vezetett, egy széles beton övezethez, ahol összegyűlt a “cité” minden alakja, gyerekek a biciklijükön, kamaszok a labdáikkal, szülők és együtt ténfergő fiatalok. Nyüzsgése azonban az évek alatt elhalványult, ahogy a munka egyre kevesebb lett. Mindenki abba kapaszkodott, amibe tudott: ki a túlórákba, ki a simliskedésbe.

Smail soha nem adta fel, akkor sem, ha a nehezebb utat kellett választania. Fiatalkorában még Párizs külterületén culágerkedett és építkezéseken kellett hajlékot keresnie, később éjjel-nappalik készleteit töltötte fel vég nélküli műszakokban. Megfáradt szervezete azonban harmincéves korára úgy döntött, hogy ideje visszavenni a szakadatlan tempóból. Teste jelzését magasabb rendű jelnek vette, ezért eltervezte, hogy visszatér algériai gyökereihez, de előtte feleségével, Malikával adtak maguknak egy utolsó esélyt.

La Castellane minden szempontból illett hozzájuk: a hatvanas években kiépült körzetet zömében észak-afrikai bevándorlók lakták, és a lehetőségekből is több kínálkozott. A család azonban terebélyesedni kezdett, így végérvényesen Franciaországban vertek gyökeret.

Smail egyszerű szabályokat vezetett be családjában: az ősök szava szentírásnak számított, a háztartásban pedig kötelező volt a részvétel. Ha a gyerekek kimentek a Tartane térre, kizárólag együtt kaphattak kimenőt. Az intelem láthatatlan köteléket teremtett a gyerekek között. Ha az egyik testvér elcsatangolt, a teljes falka látta kárát. Apjuk gyakorló muzulmán volt, de nem erőltette hitét gyerekeire, csak annyira, hogy megnyissa előttük saját nézeteit. Anyjukhoz arabul beszéltek, hozzá már franciául. Bár Smail zenei ízlése magában hordozta Algéria jegyeit, a marseille-i otthonban már Michel Sardou, Johnny Hallyday és Jean-Jacques Goldman szóltak a rádióból, így fonódott egybe két kultúra a mindennapokban.

A Zidane-családba a labdarúgás a gyerekeken keresztül, elsősorban Noureddine és Yazid jóvoltából szivárgott be. Noureddine türelmetlen természetű, konok fiú volt, aki mindig tudta, mit akar, és a legjóindulatúbb tanácsokat is lepergette magáról. Nagy szívvel vágott bele a legapróbb dolgokba is, de féktelenül, sokszor önveszélyesen. “Nem vagyok elég dolgos” – állította mindig magáról. Madjid volt a legidősebb testvér, egy érzékeny, titokzatos és vad lélek. Lefegyverző volt a mosolya, de az egészsége sokszor cserben hagyta, gyengédségére ugyanakkor Smail szerint nehéz volt szavakat találni. Madjid remekül kijött Fariddal, aki komolyabb, józanabb fiú volt, talán a legérettebb a családban. A legapróbb kérésekre is ugrott és rengeteget támogatta Malikát, előfordult, hogy a boltban is ő szólt rá, hogy mi való a kosárba. “Az én kis asszisztensem” – becézte az édesanyja. Faridot kiegyensúlyozott természete vezethette arra, hogy a dzsúdóban próbálja ki magát, amire legkisebb öccsét, Yazidot is rávette. Farid a koroszályos bajnoki címig jutott, Yazid pedig kék övet szerzett, mígnem a labdarúgás felé vette az irányt.

Yazidban testesült meg a család egyvelege, gyermekként egy gömbvillám pusztításával söpört végig mindenen, kamaszként már visszahúzódónak, szégyenlősnek, de végtelenül udvariasnak mutatkozott. Barátai szerint bár “Yaz” csendes volt, a szeme mindig mosolygott a felhúzott kapucni alatt.

Két dolognak nem tudott ellenállni: labdával a lábán nem engedhette meg magának, hogy ne az ellenfél kapuja felé vegye az irányt, és nehezen tűrte, ha igazságtalanság érte. Bármikor képes volt hirtelen felindulásból saját vagy társa védelmére sietni. A tanárok – bár sokáig próbálkoztak – idővel belátták, hogy a tanítás helyett a nevelésre kell figyelniük. Smail-nak többször is elmondták:

A fiát nem lehet hallani az órákon…de milyen izgága! Yazid sokszor fegyelmezetlen, de mindent megbocsátunk neki, mert annyira aranyos.

Yazid remekül kijött egyetlen nővérével, Lilával, aki Smail szerint maga volt a megtestesült gyengédség. Szófogadó, mosolygós és hebrencs kislány, aki, ha nem a bátyjait követte kisegérként, a könyveihez tért vissza. Yazid volt a legtöbbet igazolatlanul távolmaradó, de Smail nem ismerte a testi fenyítést, mert az ütéseknek már a gondolatától is rosszul volt. A gyerekeknél nem volt szükséges felemelnie a hangját. Sosem kiabált, inkább elmagyarázott. Amikor helyre kellett tennie valakit, csak félrehívta a szobájába, és közel másfél órán át beszélgettek, mígnem felesége óvatosan benyitott és rászólt:

– Jól van, Smail, azt hiszem, most már megértette.

Amikor nagyobbá váltak, Smail elfogadta, hogy a labdarúgás egy biztos pont lehet a gyerekek életében. A közösség megnyugtatta, hogy amíg oda tartoznak, biztosan nem kerülnek rossz kezekbe és tiszta módon élhetik ki magukat.

Yazid focihoz való tehetsége szembeötlő volt, de nem lehengerlő. Könnyed mozgásához cingár alkat és szőke lobonc társult. Nem volt átlagon felüli sem a gyorsasága, sem az ereje, labdakezelése viszont mentes volt a sallangoktól. Környékbeli barátai, akikkel annyi sötétedést megéltek a Tartane téren, ugyan el tudták képzelni róla, hogy egyszer a labdarúgásból éljen, és az élvonal sem tűnt elérhetetlen délibábnak, de messzebbre nem láttak. Pedig a gyermeki fantázia nem a bolti készletfeltöltés fortélyain szeret elidőzni, hanem határokon és tengereken túl szálldogál. Közös labdázásaik alkalmával “Yaz” nem akarta a francia válogatottat utánozni és nem akart Michel Platini bőrébe bújni. A technikája, az ösztöne nem engedte, hogy ne a dél-amerikaiakkal azonosuljon. Ha gólt szerzett, vagy sikerrel verte át ellenfelét egy csellel, brazillá vált. Ha utánozni akarta kedvenc játékosát, az uruguayi Enzo Francescoli manírjait vette elő.

A Zidane-család ajtaján egy nap két férfi kopogtatott.

Smail és Malika meglepetésére a Saint-Étienne tehetségkutatói voltak, akik egy ifjúsági tornán figyeltek fel Noureddine tehetségére. A szülők több nap gondolkodási időt kértek. Noureddine 14 éves volt, fiatal, forrófejű kamasz, aki nem állt készen a kalandra. Bármennyire is fájt kimondani, Noureddine éretlen volt egy ilyen kihíváshoz. Marseille-ben maradt és a helyi körzeti klubokban focizott tovább.

Akkoriban, pár száz kilométerre Marseille-től élt egy másik játékos megfigyelő, akit Jean Varraud-nak hívtak. Arcának barázdái egy öreg tölgyfáéra hasonlítottak, tekintete mintha a lélek legmélyebb bugyraiba is belelátott volna. Jean Cannes-ban élt a negyvenes évek óta és egy helyi mozi tulajdonosa volt, bár örök szenvedélyének a labdarúgást tartotta. A cannes-i klub elnökéhez baráti szálak fűzték és örömmel látogatott el különböző serdülő tornákra, hogy elméjének szitáján fennakadjon néhány aranyrög.

Egy késő nyári hétvégén, még az iskolakezdés előtt korosztályos focitornát rendeztek, melyen hat csapat vett részt a környező megyék alakulataiból. A Provence válogatott csapatát erősítő Gilles Boix a bemelegítés alatt enyhe fájdalmat kezdett érezni a kezében, amit megmutatott a édesapjának, Fernand-nak. Gilles arca eltorzult, a fájdalom nem hagyott alább. Ha rajta múlt volna, lejátszotta volna a mérkőzést, de apja óva intette tőle, és nem engedte addig pályára lépni, amíg nem látta orvos. Apja mellett ott ült Jean, aki előzékenyen felajánlotta, hogy elviszi őket a helyi klinikára. Gilles-t a 13-as számú játékos helyettesítette. Mire a meccs elkezdődött, Jean már elhagyta a stadiont, a diagnózis pedig igazolta félelmeiket. Csuklótörés. Mire visszaért a kórházból, a tornának már vége lett, de Jean új barátságra lelt Fernand-ban.

Több, mint két évvel később Jean-t telefonon keresték. Fernand volt az. A figyelmébe ajánlott egy ifjú tehetséget, aki csapatában, a Septemes-ben játszott. Fabrice Monachino-nak hívták, egy robbanékony középpályás, aki akkor már több klub radarján is felbukkant. Jean megígérte, hogy ellátogat arra a tornára, ahol személyesen is megtekinthette az új “rögöt”, bár Jean nem szerette, ha aranyásóként jellemezték. “Én nem felfedezek, hanem megerősítek.” – foglalta össze hitvallását.

A tornán Monachino egy kisebb sérülés miatt nem lépett pályára. Jean odafordult Fernand-hoz és megkérdezte, ki ugrott be Monachino helyett.

– Ő állt be a fiam helyére még Cannes-ban. Zidane-nak hívják. Nem emlékszel? A 13-as játékos!

Jean nem tudta levenni a szemét róla. Úgy érezte, felvillant benne valami és elhomályosodott minden körülötte. A közönségben viszont mintha egyedül lett volna ezzel. A tornán Zidane söprögetőként volt kénytelen játszani és egy pillanatban merész vállalkozásba fogott: kötényt akart kiosztani az ellenfél csatárának. Az elvesztett labdából gól született, hibája miatt csapata kiesett a tornáról. A játékosok értékelő lapján Yazid Zidane neve mellett a következő értékelés szerepelt: “Képességeihez képest csalódást keltő. Vegyes eredménnyel játszott. Többre képes.”

Mintha csak Jean írta volna. Zidane a pályán nem hívta fel magára a figyelmet, a pályán kívül zárkózottnak és szégyellősnek bizonyult. Mégsem értette, miért nem figyelt fel rá senki. Amikor visszatért Cannes-ba, a tulajdonosoknak csak annyit mondott:

– Találtam egy srácot, aki érdekelhet benneteket. Úgy játszik, mintha a lábai helyett is keze lenne.

Cannes I.

– Jó napot, a nevem Yazid. – mutatkozott be új szállásadóinak.

Az Élineau-család tágas házban, de szerény körülmények között lakott a Cannes-nal összeérő Pégomas nevű faluban. A napfény, a víz és a sós levegő mellett a hely különlegessége egy szigorúan őrzött űrközpont volt, ebben dolgozott Jean-Claude Élineau, aki Yazidnak adott új otthont. Feleségének és három gyermekének megszokott volt, hogy időről-időre új vendéget fogadnak be: korábban több AS Cannes-ban játszó kamasznak nyújtottak már szállást. Az, hogy Yazid nem egy kollégiumban kötött ki, szülei külön kérése volt.

Smail gondolni sem mert arra, hogy először legkisebb fiától kell megválnia. Szülei sosem hagyták el kabíliai szülőföldjüket. Egy történet nélküli pár voltak, mindennapi robottal és földművelő élettel. Kilencen voltak testvérek, a tizedik az éhség volt. Mindent meg tudott szokni, de a hastájon jelentkező nélkülözéssel soha nem tudott megbékélni. Ezért hagyta el Algériát, és tett fogadalmat, hogy többé ne kelljen ilyesmivel találkoznia. Yazid soha nem ismerte meg a tizedik testvért, de eljött az ideje, hogy négy testvérétől távol éljen. Egy feltétellel: egy befogadó családnál kellett laknia.

Új élete és karrierje még csak most kezdett rügyezni. Sokáig várt erre a pillanatra, de meg kellett tanulnia anyja és testvérei nélkül élni. Apja, Smail a kétórás vonatúton elkísérte őt Cannes-ig. Alig néhány órát maradt az Élineau családnál. A búcsú rövid volt és tömör, kordában tartott érzelmekkel. Mit is lehet mondani ilyenkor? Hogyan lehet elbúcsúzni a gyermekkortól? Nem volt szokványos búcsú, de Smail nyugodtan térhetett haza. Yazid életének meghatározó időszakát kellett eltöltenie az otthonától távol, de érezte, hogy sorsa felelősségteljes emberek kezébe került. Fiú- és lánytestvérek mellé, hasonlóan, mint Marseille-ben. Lehet, hogy ez nem ugyanaz a család, de ugyanaz a fajta család volt.

Cannes-ban a csillagok helyes konstellációban álltak egymással. A klub életének legnagyobb sikerét érték el abban az évben, győztesként jutottak fel a másodosztályból az elsőbe. A pénzügyi háttér, a szponzori támogatás és a tulajdonosi hozzáállás is adott volt, hogy egy akadémiára építve egy fiatalos és sikeres csapat alakuljon a Cote d’Azure-ön. Yazid ebbe az euforikus hangulatba csöppent 15 éves kamaszként.

Első edzésein a valóság ridegen vágta fejbe. A versenynek immáron tétje volt. Amit gyerekként az utcán látott a labdarúgásból, kamaszkorára más szintre emelkedett. A közösségi élmény megmaradt belőle, de újdonság lett a mindennapi küzdés. Edzője nem kivételezett, a játékból munka lett. A labda hirtelen eltűnt a mindennapokból, helyét átvették a közeli erdőben rótt futóedzések. Az edzéseken keményebbé váltak a gyakorlatok, a meccseken megszaporodtak a könyöklések.

Hogy megkímélje az ellenfelek darálójától, edzője úgy döntött, Zidane-t nem a játékmester helyén, tizesként, hanem a középpályán, nyolcasként veti be. Első korosztályos meccseit a Cannes színeiben ezen a poszton játszotta. Yazid mégis nehezen tartotta magát kordában, ha provokációval találkozott: egy mérkőzésen megelégelte az állandó zrikálást és öklével támadt ellenfelére.

Nevelőedzője büntetésül 3 hetes öltözői takarításra fogta. “A kemények vonzzák a többieket” – mondják sokan. Zidane gyengéd volt, visszahúzódó és nehéz környékről származott, mégsem kaphatott felmentést viselkedésére. A külvárosi kerületekben a közhiedelemmel ellentétben a pályákon nem elterjedt a verekedés. Az utca nem a legyőzésről, hanem a hivalkodásról szólt, még az olyan környékeken is, ahol az erőszak uralkodott, a játék egy mindenek felett álló szinten lebegett, ahol egyesek művészekké válhattak. Játszottak. Az agresszió a téttel együtt jelent meg. Yazid csak játszott, de Yazidnak el kellett felejtenie szülővárosát, minden jó és rossz oldalával együtt.

Egy nap megjelent a felnőtt csapat edzője, Jean Fernandez. A frissen kinevezett vezető apró, szürke ember volt, színtelen szemei sok mindent megláttak. A pár percesre tervezett megtekintésből fél óra lett. Fernandeznek feltűnt, hogy Zidane a kapuval szemben szinte magához ölelte a játékot, a kapunak háttal viszont már körülményessé és bizonytalanná vált. Amikor az edzés végén levonultak a pályáról, Fernandez félrehívta a kamaszt és annyit mondott:

A falnak rohansz. Amint a labdát megkapod, takk! Átfordulsz, hogy a játékkal szemben találd magad!

A technika mit sem ér, ha nem a játék javát szolgálja. Yazid tehetsége nyilvánvaló volt, de az ingatag pillanatokban elhalványult. Sokszor saját döntései miatt keveredett olyan helyzetbe, amiből már nem volt visszaút. Fernandez javaslatára Zidane a parkorló melletti fallal kötött új barátságot. Ezt használta arra, hogy a visszapattanó labdákat minél gyorsabban megszelídítse és megforduljon velük. Ha maradt egy kis ideje az edzések közti pihenőidőben, a falnál csiszolta tovább technikáját.

Yazid ritkán látogatott vissza Marseille-be, pedig a Tartane téren sokan várták. Még nem volt profi, de már teljes idős focista lett. Az Élineau-ház melletti telefonfülke lett a köldökzsinór Marseille-jel, ezen keresztül tarthatta a kapcsolatot családjával. Nővérétől, Lilától egy walkmant kapott ajándékba, melyen kedvenc zenéit hallgathatta. Yazidot a magány percein Jean-Jacques Goldman segítette át. Amióta elment, főleg Lilával tartotta a kapcsolatot, pedig aggódott a családjáért.

Cannes II.

– Lehajolt! A labda felé érkezett és ő nemes egyszerűséggel lehajolt! A fejjáték pedig a hasznára válna! Rengeteget kell ezen dolgoznia. – kiáltotta Jean Varraud az oldalvonal mellől.

Jean közelről figyelte mentoráltja teljesítményét az edzéseken. Erősen hitt abban, hogy a kapu előterébe érkező labdákat Yazidnak nem lenne szabad gálánsan elengednie. A fejjátékot fejlesztendő pontnak látta, de semmi nem vonta kétségbe, hogy milyen potenciállal rendelkező játékossal van dolguk. Megjegyezte, hogy Yazid az edzéseken nem dobja le trehányan a földre a megkülönböztető felszerelését, hanem gondosan összehajtogatja és egy kosárba rakja. Tudta, hogy hosszú távra lehet tervezni vele és bár van miben fejlődnie, a hozzáállásán nem talált fogást. Előbb, vagy utóbb, az eredménynek is meg kell jönnie.

Új edzője, Guy Lacombe alapos ember volt, őszbe forduló haja és szénfekete bajsza szigorúra öltöztették nyugodt ábrázatát. Lacombe soha nem mondta egy kamasznak, hogy profi labdarúgó lesz. Yaziddal sem tett másként, tudta, hogy fel kell tornásznia magát, mert ő volt a legfiatalabb. Pedagógusként kitanulta, hogy szóljon az embereihez. Mindenkinek ugyanazt mondta, de mindenkihez másképp beszélt.

Egy nap egy pszichológiai teszt elé ültette Zidane-t. A 240 kérdéses felméréséből három jellemző rajzolódott ki: Zidane-nak erős a motivációja, gyenge az önértékelése és nem szereti előtérbe helyezni magát. Utóbbi nem lepte meg azokat, akik együtt dolgoztak vele, de szokatlannak bizonyult ilyen labdarúgónál. A támadó szellemű, kiemelkedő technikájú játékosok szeretik ellopni a fényt mások elől. A gól, az ellenfél egyszemélyben történő ledöfése hozza el az egyéni jutalmat.

Zidane-ról emellett kiderült, hogy tanulási hajlamában az auditív készségek jobban érvényesültek: az információ érzékelése és megértése hallás után mélyebben rögzült, mint a látás vagy tapintás útján. Lacombe szerint ez a latinoknál jellemzőbb jegy, mint az angolszász vagy germán népeknél. A “belső hang” segítette a megjegyzést, ezért Lacombe olyan szókészletet használt, melye tYazid jobban magáévá tudott tenni. Olyan szavakkal beszélt hozzá, amik fülét jobban megütötték, leíróbbak és nagyobb értelemmel bírtak.

Zidane 17 éves korára elhagyta az Élineau-házat és egy árvaházból átalakított, fiatal munkások lakta szállásra költözött. A mimont-i 417-es szoba alig volt több pár négyzetméternél és két luxuscikkel volt felszerelve: egy mikrohullámú sütővel és egy bidével, bár utóbbit sosem használta. Egyszer azonban átkopogott hozzá szomszédja, hogy igénybe veheti-e a szerkezetet, nem rendeltetésszerű használatra. A szomszédot David Bettoninak hívták, és a Cannes ificsapatának cserekapusa volt. Bettoni sportorvosa rendszeres lábfürdőt írt fel, hogy rendbe hozza vérkeringését, amihez kiváló célt szolgált egy bidé. Yaziddal látásból ismerték egymást, a szokatlan kérés viszont a barátság ajtajait nyitotta meg.

Abban az évben Zidane életében először kezdő lehetett az első osztályban. A felnőtt csapat élére egy jugoszláv “nagy külföldit” hívtak, a keménykötésű Boro Primorac-ot, aki nem félt a még kiskorú Zidane-t beépíteni a nagyobbak közé. Mi több: első meccsén végig a pályán maradt. Primorac nyugodtan ülte végig a mérkőzést, fél óra után legbensőjében tudta, hogy amit látott, elégnek bizonyult, és Zidane elég érett a francia élvonalhoz. Yazid jól játszott, talán a csapat legjobbja volt, de a Cannes csúnyán kikapott az Auxerre-től 3-0-ra.

A bűnbakkeresés a vártnál hamarabb érkezett meg. A vereség után az öltözőbe látogató klubvezetők kísérete egy váratlan vendéggel bővült. Primorac egy helyi politikust látott bejönni irodájának ajtaján. Jelenléténél csak mondanivalója volt sokkolóbb. Bújtatott üzenetek váltották egymást, melyek arra utaltak, hogy nem lehet ennyire fiatal és tapasztalatlan játékmestert kezdőcsapatba rakni. Leckéztető hangnemben magasztalta fel a rutinos játékosokat, majd zárta a mondandóját:

… és maga Zidane-okkal akar csapatot építeni!

Primoracot szíven ütötték a vádak és a rejtett utasítások. Számára most jött el az ideje, hogy Zidane esélyt kapjon. Egy helyi újságíró “kaszinós csapatnak” címkézte az alakulatot, néhányukat strandfocistákhoz sem tartották elég méltónak. Zidane-ról egy öncélú és erőtlen játékos képe rajzolódott ki, csúfnévnek a “táncolány” jutott számára. Yazidnak már nemcsak a játékban kellett zseniálisat alkotnia, a mentális ereje is megmérettetés elé került.

A vereségre a klub elnöke fittyet hányt. Klubja még újszülöttnek számított az élvonalban, bravúr volt egyáltalán, hogy kiállhattak az Auxerre ellen, ezért köszönte szépen, jól érezte magát. Az edzőpálya parkolójában egy cirkuszi sátrat húzatott fel és közös nyárbúcsúztató ünnepélyt rendezett a klub összes dolgozójának. Az elnök a parkoló sötétjében talált rá Yazidra, aki két kocsi között, a világtól elbújva sírt. Pedretti sarkon fordult, a bárpulthoz sietett és két whiskey-kólával tért vissza. Zidane, aki addig David barátjának unszolását mindig sikerrel hárította és nemet mondott az italra, elfogadta a vigaszdíjat. Mindennapi győztesként nem engedhette, hogy egy esti vesztesként magával ragadja az örvény.

Zidane a záporozó kritikák és kételyek középpontjában állt. Hány idő előtt kikiáltott hős bukott már el idejekorán? Hány leendő csillag vált suhanccá a zsíros megbízások és elvetemült elvárások közepette? Yazidnak hiányoztak Smail megnyugtató szavai, Lila figyelmes hangja, Jean Varraud lelkesítése. A cirkuszi sátor melletti parkoló sötétsége mindig ott kószált óriás karmaival.

Zidane kikerült a kezdőből és ha nehezen is, de szembenézett fantomjaival. Pont ő, aki hajlamos volt kisebbségi érzéssel élni, lehet, hogy addigra már átlépte azt az láthatatlan akadályt, anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Amikor már senki nem hitt a csapatban, egycsapásra felszabadultak. Amikor a legkevésbé lehetett várni, a “nagy külföldi edző” elhallgattatta a kétketőket. A Cannes az utolsó helyen állt, ám a szezon közepén a 16 elérhető pontból 14-et szereztek meg. A klub emblémája, a sárkány, ismét büszkén díszelgett és a tengerparti nap is fényesebben sütött.

Február közepén a cannes-i stadion hangosbemondója és hoppmestere a csípős hőmérséklettől megfáradt torkából a jól ismert dél-amerikai közvetítők stílusában köszöntötte a legújabb gólszerzőt: “Ez az első gólja az élvonalban, köszöntsük nagy tapssal, Zinedine Zidane-t!”

Egy különleges gól különleges jutalmat érdemelt. A klubelnök és egy szponzor összefogásával Zidane egy piros Renault Cliót kapott ajándékba, amit a legújabb gólszerző egy rövid ünnepélyen vehetett át. Az autó átadásán ott volt David, a két Jean és Guy is, ám a zsúron egy – az egybegyűltek által ismeretlen – lány is felbukkant. Hallgatagan ácsorgott, vonásai mediterrán származásról árulkodtak és ő is a mimont-i munkásotthonban lakott. A táncos valójában ő volt, nem Zinedine. A hírhedt Rosella Hightower tánciskola növendéke volt, melynek épülete nem messze állt a stadiontól.

A keresztneve Véronique. Aveyron-i származású, mint Guy Lacombe. A családneve Fernandez, mint Yazid korábbi edzőjének, Jean-nak. Átütő szépséggel áldották meg, visszahúzódó volt és udvarias – pont, mint Yazid. Szó sem volt jövő nélküli liaison-ról, a szándékok kezdettől fogva komolynak tűntek. Jean Varraud mégis nyugtalanul szemlélte az eseményeket. Egy romantikus kapcsolat a serdülőkor végén számára egyet jelentett egy orosz rulettel: az embernek megnyugvást és egyensúlyt hozhat, de fel is őrölheti.

Yazid átesett már néhány válságon, ám a sípszók kitartottak, amire egy meccsvégi levonuláskor megelégelt karlendítéssel válaszolt. A kritikák soha nem hallgattak el teljesen. Az öltözői ködben a zuhanyzók párája mellé Yazid könnyei vegyültek. Tapasztalt már meg bukkanókat, de ilyen gyorsaságú hullámvasutat még nem. Meg kellett értenie, hogy a pezsgős koccintás és a tányércsörömpölés között nem kell sok időnek eltelnie.

Yazidnak szüksége volt a kíséretre, a támogatásra. Szerencséjére ott volt Véronique, aki mindig tudta, mikor kell részt vennie az ünnepségen és mikor kell időt hagynia a sebek ápolására. A mimont-i otthon galambjai az összeszokottság jeleit mutatták a legjobb és legrosszabb időkben is.

Bordeaux

Zidane a huszas évei elején járt a legközelebb ahhoz, hogy szülővárosa legnagyobb csapatában játsszon. A cannes-i elnökség nem beszélt róla nyíltan, de a titkos megállapodás az Olympique Marseille-jel már az asztalon hevert. Az ügylet részét képezte Alan Boksic, akit a Marseille akkoriban vásárolt meg, és azonnal tovább is csúsztatott kölcsönbe, Cannes-ba. Összesen egy meccset játszott, de egy jogi perpatvar miatt az OM visszaragadta Boksicot, így aztán többé nem érdeklődtek Zidane iránt.

Bernard Tapie, a Marseille elnöke elnémult. Tárgyalástechnikai trükknek tűnt, valójában teszetosza mérlegelés folyt. Az OM edzője, Raymond Goethals az intuíciójára hallgatott és Zidane-t túl lassúnak ítélte meg.

Segédedzője viszont az átigazolásra voksolt. Egy éjszaka a telefon csörgésére ébredt. Tapie hívta, hogy sokadszorra újravegye a érv- és ellenérveket.

– Na, meglépjük? – kérdezte Tapie.

– Tegyétek meg! – válaszolta álmosan.

– Azt mondja túl lassú…

– Labdával tízszer gyorsabb bárkinél. Gyorsabban lát, gyorsabban játszik és gyorsabban passzol.

A segédedző nem a levegőbe beszélt, kívülről betéve ismerte a dossziét. Mindenkinél jobban tudta, hiszen nem másról volt szó, mint Jean Fernandezről, aki nemrég tért vissza abba a marseille-i klubba, ahol 5 évet töltött játékosként. Tanácsát végül lesöpörték az asztalról.

A Cannes-tól távolabb élő megfigyelőknek bizonyítékok kellettek: gólok, számok, statisztikák. Zidane klubjának hetedik legtöbb meccsen kezdő játékosa volt, a legtöbb játékidőt figyelembe véve a nyolcadik. Összesen viszont csak ötször talált be, ami egy támadónak meglehetősen gyenge bizonyítvány. A Cannes abban a szezonban újra a másodosztályban találta magát. Az élvonal csak egy pár évig tartó zárójeles rész maradt, amit Yazid a jó időben, jó helyen töltött el.

Guy Lacombe nem szerette volna, hogy Yazid maradjon, de a klubelnök képtelen volt vevőt szerezni. Lacombe életében először maga bújt a kofa bőrébe és kezdett el vásárlókat felhajtani. Először a Monaco edzőjét, Arsene Wengert hívta fel, aki lelombozó választ adott: szerinte Zidane nem váltotta be a reményeket és nem tudta hozni korábbi teljesítményét, ezért időt adna még neki.

Yazid még nem kellett a Monacónak. Yazid már nem kellett a Marseille-nek. A másodosztályú felkészülés elején, amikor a csapat újra összegyűlt, egy klub mégis bekopogtatott. A Girondins de Bordeaux két játékost szeretett volna becserkészni, ám egy harmadikkal távoztak. Zidane vételárát négy bordeaux-i játékossal ellensúlyozták, a cannes-i kasszában végül 3,5 millió frank csörgött. Yazidnak nem kellett elhagynia az élvonalat, de ott kellett hagynia Cannes-t, a serdülő éveit és barátait, köztük Davidot. Az egyik barátságát félretette, de egy másikat elővehetett: Bordeaux-ban az a Christophe Dugarry várta, akit még a korosztályos válogatottból ismert. Yazid és Véronique kettesben maradtak és csak egymásra számíthattak, izoláltan, egy új világban.

Mindketten új kihívások elé néztek: Yazidnak egyengetnie kellett karrierjét, Véronique-nak viszont meg kellett szakítania. Kénytelen volt elfogadni, hogy a napok zöme Zinedine nélkül fog telni, a lakástól a stadionba, a stadionból a lakásba. Véronique sosem lett táncos. Yazid mellett döntött és a támogatás, a kíséret és az odaadás lett a munkája. Később, Bordeaux-ban egy optikában helyezkedett el eladóként.

Bordeaux messze volt a szülőotthontól és sokkal nagyobb volt, mint Cannes. Létesítményei a Le Haillan kastély parkja mellett terültek el, a középkori doh és az öltözői kámfor keveredésében. Egyetlen kapocsa Marseille-jel edzője, Roland Courbis lett, egy köpcös, csípős nyelvű figura, vastag déli akcentussal. Courbis edző és védelmező nem szerette sokszor megtekerni nyelvét, hogy kiejtse egy játékosa nyelvét, így Zinedine három szótagját megpróbálta megnyírni a maga módján. Észrevette, hogy társai az edzések iramában csak “Ziz” néven szólították, a lendület jegyében pedig megtoldotta egy “u”-hanggal. A Zizou-név egy bordeaux-i edzésen hangzott el először, de nem utoljára.

Zidane nem volt rest dolgozni, és Christophe-fal kihagyhatatlan párost alkottak, olykor viszont azon kapta magát, hogy figyelme alábbhagyott, mert fizikailag nem tudta felvenni a versenyt. Rabja lett törékeny alkatának, mely a terhelés alatt recsegni-ropogni kezdett. Smail szüntelen túlórái köszöntöttek vissza fiában, aki alig múlt 20 éves, de izomzata még alulfejlett volt a mezőnyhöz képest, és állóképessségén is bőven akadt mit javítani. Külön rá szabott fizikai edzéstervet kapott, mely visszafordíthatatlanul megváltoztatta, dinamikája lassan kreativitásához nőtt és bár az első fellépéseken meggyötörten vánszorgott le, egy idő után már nem cserélték le meccs közben.

Yazid úgy érezte, élete egyre teljesebbé vált. Nem tudta, útja hová vezet, de biztos volt abban, bárhová is jut, Véronique vele fog tartani. Húszas éveik hajnalán keltek egybe, a Le Haillan kastélyban, aranyozott csillárok és barokk cirádák közepette. A galambpár fészket rakott, ahová nem sokkal az esküvő után újabb örömhír érkezett: Véronique gyermeket várt. Kezdettől fogva tudták, hogy ha fiú lesz, nem lehet más keresztneve, mint az apa egykori példaképének, Enzo Francescolinak.

Mi kellett Zidane-nak az teljes boldogsághoz? Talán egy olyan hajkorona, ami nem ritkult volna a maga sajátos módján. Az öltözői zuhanyzót legtöbbször utolsóként hagyta el, hogy titokban kipróbálhasson egy új hajszeszt, amit Courbis ajánlott. A csodaszer alkalmazását egyszer lefülelte Bixente Lizarazu, aki hangosan nevetni kezdett a hókuszpókuszon és hangos áriázásba fogott a kopaszodás méltán híres operájáról. Zidane sosem haragudott meg rá, sőt, barátként fogadta be. Így teltek az első bordeaux-i hónapok.

Egy éjszaka megcsörrent a telefon Smail és Malika lakásában.

– Hallo?

Nem teljesen keltek még fel álmukból, de rögtön felismerték a családias hangot:

– Láttátok? Egy gól ballal, egy fejjel!

Yazid volt az, sugárzott az örömtől. Egyre biztosabb volt erejében. Élete első meccsét játszotta a francia válogatottban és csereként beállva két gólt szerzett, ráadásul klubja stadionjában, Bordeaux-ban. A média csak “Zorro, a megmentőként” számolt be az álarc nélküli lovag hőstettéről.

Smail és Malika végtelenül büszkék voltak legkisebb fiukra. Egy ország ismerte meg Zinedine nevét, pedig ha tudták volna, hogy nem sokon múlt, hogy kizárólag Yazidra kereszteljék. Elhatározásukon azért változtattak, mert jó viszonyt ápoltak egy öreg szomszéd nénivel, aki meggyőződéssel állította, hogy a Zinedine név gyönyörűen csengett. Smail és Malika összenéztek a név hallatán és nem tudtak ellenállni a kedves ötletnek. Így lett Yazidból a család által használt, Zinedine-ból pedig a tisztes polgári név. Yazid jelentése arabul “a legjobb”, a “feljebbvaló”. Zinedine pedig “a hit ékköve”.

Zinedine még nem tudta, hogy francia válogatott pályafutásának két legfontosabb gólja még váratott magára. Kinevette volna azt, aki elmondja, hogy hamarosan a párizsi Diadalívre fogják vetíteni portréját, hogy dalok fognak születni nevéről és “Zizou Président” felkiáltások fognak cikázni az éjszakában. Yazid férfivá érett, de Zinedine élete még csak most kezdődött.

Epilógus

David Bettoni nem távolodott el Zidane-tól. Edzői képesítést szerzett, jelenleg Zidane segédedzője a Real Madridban.

Guy Lacombe számos klubban megfordult edzőként, a Sochaux-val és a Paris Saint-Germain-nel nemzeti kupát nyert. Ma a francia labdarúgó szövetség utánpótlás osztályán tölt be magas tisztséget.

Jean Fernandez Katarban edzősködik. Ma is “spirituális apaként” hivatkozik rá Franck Ribéry, aki keze alatt dolgozott a Metz színeiben.

Véronique ma is egy párt alkot Zinedine-nel. Négy fiuk született: Enzo, Luca, Théo és Elyaz.

Jean Varraud a Cannes alkalmazásában maradt. A 2006-os világbajnokság idején hunyt el. Temetésén Zidane is részt vett.

Smail és Malika Aix-en-Provence-ban élnek és 17 unokájuk született. Smail elmúlt 80 éves és nemrég adta ki önéletrajzát, melyben megemlíti, hogy amikor rövid időre hajléktalanként élt, Párizs azon városrészében dolgozott, ahol fia később 2 gólt fejelt a világbajnoki döntőben.

Zinedine Zidane-t családja körében még mindig Yazidnak hívják.

***

Tetszett, amit olvastál? Köszönöm, ha megvásárolod a Leshatár 2. számát, melyben a fenti cikk mellett 96 oldalon további érdekes írások és elemzések várnak. A megvásárláshoz kattins ide!

• Felhasznált irodalom: Smail Zidane: Sur les chemins de pierres, Jean Philippe, Patrick Fort: Les deux vies de Zidane, Aimé Jacquet: Ma vie pour une étoile, L’Équipe Magazine: Zidane, les années Mimont

• Grafika: Fazekas-Szűcs István