Hogy gondolkodik az edző, aki (valószínűleg) soha nem fog nyerni?

2015-08-26 Francia bajnokság, Interjú, Troyes 9 hozzászólás

furlan_francia foci

Hálás téma a top bajnokságok top szereplőivel foglalkozni, mert mindig szolgáltatnak elég alapanyagot, ha a teljesítményükről vagy polgárpukkasztásukról kell valami finomat, gyorsan összeütni. Van viszont francia labdarúgásban egy olyan klub, amely 15 éve pár éves ciklusokban jojózik a Ligue 1 és a Ligue 2 között, olyan játékosok fordultak meg ott, mint Blaise Matuidi, Bafétimbi Gomis, Jérome Rothen vagy Jérémie Bréchet, legutóbbi címük egy 2001-ben megnyert Intertotó kupa, azon kívül viszont semmit nem nyertek, nem nyernek és nem is valószínű, hogy nyerni fognak.

Az ESTAC Troyes mégis – önmagához mérten – esztétikus focit játszik. Törekednek a labda megtartására, a csapat összes játékosa a technikai szintjének megfelelően próbálja uralni a játékot. A legtöbben boldogok, hogy ebben a barátságos kelet-franciaországi városban focizhatnak, ahol a belváros leginkább egy bajor kisvároséra hasonlít.

Csakhogy mindig kikapnak. Legutóbb például az Olympique Marseille ellen kaptak egy hatost, 2012/2013-ban 17 vereséget zsebeltek be az élvonalban, 2007-ben szintén ugyanennyit. Edzőjük, Jean-Marc Furlan először 2004-ben vette át a Troyes irányítását, közvetlenül azután, hogy a klub az anyagi csőd szélére sodródott és már puszta álomnak tűntek a Leeds elleni UEFA-kupa meccsek. 3 évet töltött ott, majd kis kitérő után 2010-ben tért vissza.

Az alábbi interjúban, ami a Nouvel Observateur újságban jelent meg 2013-ban, Furlan azt taglalja, hogy tökéletesen elégedett az életével, küzd a győzelem mindent alávető kultúrája ellen és felvázolja mi szerinte egy edző igazi feladata, mitől lesz igazán jó egy menedzser. Ez az ars poetica végigkíséri az egész interjút, melynek magyar nyelvű kivonata alább olvasható.

Ha addig nem is jutunk el, hogy a Troyes olyan klubnak tűnjön, ahol mindenki vicces cigiket szív, érezhető, hogy Furlan inkább nevelői, mintsem edzői szerepében tud érvényesülni. Nem valószínű, hogy egy Videoton mostanában fogja alkalmazni, viszont helyenként (főként a cikk második felében) egészen frissítő olvasni, hogy egy kis klubnál miből építkeznek a hétköznapokban.

***

Miért ragaszkodik egy olyan játékhoz, ami – az ön állítása szerint is “bolondként állítja be”?

Ami engem megmozgat, az a tökéletességre való törekvés. A labdarúgás történetében azok a csapatok értek el tartósan jó eredményeket, amelyek azzal foglalkoztak, hogy alkossanak, akik megtartották a labdát. Kezdetben nagyon egyszerű és bugyuta a gondolatom: ha nálad van a labda az első perctől és csak a századikban adod vissza, legalább biztos a döntetlen (mosolyog). A munkám 85%-a kreativitás, a focinak az a része, hogy egy kottából kell játszanunk közösen. Az emberek azt mondják, hogy a támadó foci megszállottja vagyok, de ez nem igaz. Szeretem a védekezést, játékos karrieremben mindvégig hátvéd voltam. Tavaly (2011-ben) mi voltunk a Ligue 2 legjobb védelme a szezon végén, a Lille és a Marseille ellen viszont nem volt más választásunk, védekeznünk kellett. Bordeaux-ban másfél óráig a saját 30 méterünkön belül voltunk. Nagyon tudom értékelni a mérkőzések utolsó 15 perceit, amikor tartani kell egy eredményt.

Miért nem teszi ezt gyakrabban? Egy meccs után Francis Gillot, a Bordeaux edzője (2013-ban készült interjú) sajnálkozva mondta, hogy “nem kellett volna két csatárral játszanom. Egy ékkel kevesebb gólt kaptunk volna”. Sosem mondja ezt magában?

Nem, mert azt kell megérteni, hogy a támadó foci a lehető legjobb módja annak, hogy eredeményt érjünk el és a játékosok önbizalomra tegyenek szert. Ezt a játékfilozófiát védtem meg mindig is és ezt is fogom a jövőben. Nagyon sok rossz berögződés van. Az egyik ilyen, hogy ha tartani akarsz egy eredményt, akkor 10 perccel a vége előtt egy védőt kell behozni. Szerintem ennek nincs értelme, inkább egy támadót hozok be olyankor. Egy védővel még kevesebbet van nálad a labda, egyre csak hátrálsz és csak több helyzetet szenvedsz el.

Egy védekező csapat egy ideig érhet el jó eredményeket, de hosszú távon mindenki a tökéletességre hajt: a sikerre és a látványra. Egy védekező csapat nem fog tudni látványos focit bemutatni egyik napról a másikra. Ehhez hosszú hónapok kellenek. Kimondottan aberrált dolognak tartom a francia futballkultúrában, hogy a játék néha egyet jelent a kudarccal.

Ebben hiszek: ha csak védekezel, kizárólag rövid távon nyerhetsz.

A szép játék annak is a filozófiája, hogy megosztod másokkal a játék örömét. Egy játékos sosem fogja sérelmezni, ha azt kéred tőle, hogy tartsa meg a labdát. Sokkal izgatottabb lesz a gondolattól és élvezni fogja a helyzetet. És nem utolsósorban, ezzel lehet a közönséget is magad mellé állítani. Ha egy nemzeti válogatottat irányítanék, biztosan más lenne. Ott szinte csak a tornákon elért eredmények számítanak, 8 meccsekre szól a dolog. Azonnali sikerek kellenek. Teljesen meg tudom érteni, hogy Brazília hogy tudott 3 középső védővel világbajnokságot nyerni.

A hosszú távú gondolkodás nincs túlságosan ellentmondásban a mai labdarúgással?

Félrevezető azt mondani, hogy ez csak hosszú távon működik. Én mindig arra játszom, hogy rövid távon is nyerni tudjak. Egy dolgot felejtünk el gyakran: a védekező csapatok nem töltik meg a stadionjaikat, még akkor sem, ha nyernek. Nem adunk el több bérletet, ha nem nyújtunk látványt. Amikor a Bordeaux-ban játszottam a pályafutásom elején, szerettük a küzdelmet, a védekezést, az angol mentalitás rabjai voltunk. Gyakran nyertünk, Európa-kupa elődöntőket játszottunk, mégis szinte üres volt a lelátó. A focink eladhatatlan volt. Az emberek nem vibrálnak attól, ha 38 meccset úgy játszunk le, hogy 11-en toporgunk hátul.

Nem voltam álmodozó, azt akartam, hogy a klubom jól teljesítsen. Amikor az elnököm azt mondta: 6 millió eurónk hiányzik, hogy elérjük a Ligue 1 szintjét, azt mondtam neki, hogy ne aggódjon. Ne vegyen játékosokat, ki fogunk lábalni belőle. És az eladott jegyeinknek köszönhetően a pénzügyi helyzetünk stabil.

A nagyon szép filozófia ellenére ön mégis gyakran veszít. Hozzá lehet szokni a vereséghez?

Nem, ez mindig fájdalmas, de az igaz, hogy rengeteget lehet építkezni a vereségből. 2003-ban sokat beszéltem erről Deschamps-pal, amikor együtt jártunk az edzői képzésekre. Ő inkább a győzelmekből építkezik.

Amikor játékos voltam, többször is alsóházi klubokban játszottam és több kiesést is megéltem. A vereséget mindig nagyon nehéz lenyelni, de meg kell tanulnunk finoman bánni a hibáztatással. A vereség sokszor csak következmény, ahogy a győzelem is az. Akárhányszor kiestem a Ligue 2-be, azt láttam, hogy én edzettem a legkisebb bértömeggel rendelkező klubot.

A vereségekkel való együttélés azzal is jár, hogy a bentmaradáshoz való küzdelemben is kiépül a kompetenciád. A vereség segít a relativizálásban. Nagyon messziről indultam. Ötödosztályban kezdtem és sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Ligue 1-ben kötök ki. Az utam bizonyos szempontból sikeresnek mondható.

Tehát a vereség egyre kevésbé fájdalmas?

Nem. Amikor a Troyes elnöke felajánlotta az edzői pozíciót, emlékszem, a Gare de l’Est-ben (A párizsi keleti pályaudvar) megittunk egy sört. Célként azt tűzte ki, hogy 3-4 éven belül szeretne feljutni a Ligue 1-be, ami klasszikus elnöki célkitűzés volt! Azt mondtam, hogy a sikert csak előkészíteni tudjuk, bekészíteni nem. Garantáltam, hogy velem biztosan megmarad a csapat a Ligue 2-ben és a fiatalokat fogom játszatni. Továbbá biztosítottam róla, hogy ha a Ligue 1-ben végzünk, én lelépek. Nem akartam újra a legkisebb büdzsével élni, nem tudtam volna elviselni. Végül aztán, amikor 2012-ben felkerültünk, a játékosaim – akikkel szoros kapcsolat alakult ki időközben – maradásra bírtak. Nem akartam újra megélni a poklot és végül egyáltalán nem is lett pokoli. A csapat nagyon is képzett, az elnök bízik bennem és számomra ez nagyszerű alkalom, hogy belekóstoljak az elitbe.

Nem fogalmazódik meg önben, hogy a legfontosabb mégsem a győzelem?

Igen, a sportban a legfontosabb nem a győzelem. Amikor ilyen mondatokat hallok, hogy “egy döntőt nem lejátszani kell, hanem megnyerni”, vagy “csak a győzelem számít”, azok az őrületbe kergetnek. Ki találta ki ezeket a mondatokat? Mit jelent mégis mindez? 7 milliárdan vagyunk a Földön és mindenki más meg legyen öngyilkos?

Nem akarom azt tanítani a fiataloknak, hogy a győzelem számít minden áron. A reményt akarom átadni nekik.

De Gaulle azt mondta, hogy a győzelem magában hordozza a vereség magjait és mindez fordítva is igaz. Az olyan edzők, mint Ancelotti, rengeteget nyertek, de vesztettek már el döntőket, bajnokságokat.

A sport igazi értéke, hogy megértessük az emberekkel, hogy az élet ciklusokból áll. Jut belőle vereségből is és győzelemből is. Ami számít, filozófiában, hogy mindig küzdeni kell, bátornak kell maradni. Churchill is ezt vallotta: a siker nem végleges, a vereség nem végzetes, csak az számít, hogy a küzdelmet folytassuk. Jó, kicsit sok a katonai példa, de egyszerűen kedvelem Churchillt, még annak ellenére is, hogy köztudottan utálta a sportot (nevet).

Amúgy meg azt gondolom, hogy 38 meccset megnyerni egy szezonban még nem jelenti önmagában a boldogságot.

A szép játék példája az Ön számára az FC Nantes? (aminek az edzője volt korábban)

Nagyon szerettem a Ajaxot, a 90-es évek Nantes-ját, ami gyönyörű, mozgáson alapuó játékot mutatott, de nem ragadok ki semmilyen példát. A sport, a foci, számomra az érzelmekről szól. Azt a csapatot szeretem, ami több érzelmet és emberi értéket közvetít, ami megmozgat.

Az angol foci képes ilyenre. A Barca is természetesen, de untatni is tudja a közönségét. Nagyon örülök a német foci sikerének, még ha alapból az 190 centis szőkék nem is a kedvenceim, túlságosan magamra emlékeztetnek (nevet). De abban a fociban rengeteg a merészség, az odaadás, a felszabadult öröm.

Mit jelent önnek az, hogy a játéknak az emberi értékekről kell szólnia?

Sosem kérnék például olyat egy 20 éves játékostól, hogy legyen példamutató. Ki lehet menni éjszakánként, szórakozni, csajozni. Viszont, ami sokkal fontosabb, hogy a hétköznapokban be kell bizonyítani az embereknek, hogy nemcsak azért vagyunk itt, hogy egy labdába rúgjunk és felvegyük érte a zsetont.

Csapatjátékot játszunk, érződnie kell a munkának és a szolidaritásnak. Mindannyiunknak meggyőződéssel kell kiállnunk azért, amit felépítünk. Sokat beszélek a játékosaimnak az emberi értékekről. Azt mondom nekik: “Halljátok hogy beszélnek az emberek a fociról? Azt mondják debilek vagyunk, hogy nincs agyunk? Hát mutassuk meg nekik!”

Egyre nehezebb lehet átadni ehhez hasonló üzeneteket egy olyan világban, ahol egyre individualistább a hozzáállás…

Ezzel nem értek egyet. A foci nem lett rosszabb, mint korábban. A focistákat mindig szívvel és lélekkel fogom megvédeni. Harcolni fogok az összes entellektüellel, akik a focit bírálják.

Az a bajom, hogy 15 emberre figyelnek, akik kirúgnak a hámból és hülyeségeket csinálnak, mert kamaszkoruk óta pénzt keresnek. De ők semmit nem képviselnek, csak egy elenyésző kisebbség.

Nagyon sok játékost ismerek, akik nehéz körülmények közül kerültek ki. Rendszerint mind nagyon önzetlen emberekről van szó, akik a pénzükkel családokat tartanak el, gyakran komplett falvakat. Lehet, hogy nincs meg az érettségijük, de nem csak az számít.

Egyre könnyebb labdarúgókkal dolgozni. A munkanélküliség 2008 óta egyre nagyobb lett és ez nagyon sok ember agyáig eljutott. Troyes-ban meg tudtam győzni játékosokat, hogy jöjjenek el játszani negyed-, ötödannyi bérért, mint amit a Ligue1-ben kereshettek volna.

Megveti a katonai metódusokat, a “kell”-alapú hozzáállást ezek szerint.

Igen, van egy ilyen francia vélekedés, hogy egy jó menedzsernek elsősorban jó katonának kell lennie. Ha a csapatom vesztésre áll 45 perc után, gyakran mondják nekem: “Hú de sokat kiabálhattál a félidőben”. Hát nem. Nem feltétlenül.

Előfordul velem is, de semmi sem kényszerít minket, hogy diktátorok legyünk. Azokra az edzőkre emlékszünk, akik humanisták voltak, ők tudták kivívni a csapatuk tiszteletét. Ancelotti ezek közé tartozik, mert humanista. Ugyanez érvényes Wengerre akiről alig mondanak rosszakat a játékosaik.

A diktátorok 1-2 évig bírják, aztán a csapatuk ellenük fordul.

A labdarúgás sokszor részleteken dől el. Hogy lehet együttélni ezzel a tényezővel?

A foci egy nagyon sokszor beláthatatlan sport, mindig ott van a bizonytalanság. Nagyon megterhelő megélni, a mindennapokra nagyon nagy súlya van, amikor egy meccs egy apró részleten megy el, miközben minden időnket ennek előkészítésére fordítjuk, 24/24. Kedvet szegi az embernek, főleg, ha mindenki csak bírálja őt a környezetében. Olyan, mintha minden héten érettségi vizsgára kellene menni. Sétálsz a városban és mindig odajönnek hozzád azok, akik gyűlölnek, mert elégedetlenek az eredménnyel vagy a játékstílussal.

Ezért is kell az eredményeken túlmutató értékekre építkezni. Meg kell találni azt, ami a győzelemnél is mélyebb értelmű, ragaszkodni és ápolni az emberi kapcsolatokat. Nagyon fárasztó, de azt gondolom, ha az egészségem engedi, nem fogom elhagyni ezt a közeget. És ezt őszintén gondolom, még így is, hogy a Ligue 1 utolsó-előtti helyén állok.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg lent kommentben vagy kövesd az Omlett du fromage-t Facebookon, hogy ne maradj le a következő posztokról!
  1. […] Rendre kevesebbet birtokolják a labdát ellenfelüknél – nem a dominanciára törekszenek. Egy korábbi cikkedből idézve, Jean-Marc Furland mondta: „védekezéssel csak rövidtávon nyerhetsz.” Ez most is […]

  2. […] franciásabb stílushoz, ami jópár éve nem köszönt vissza a pályán.” – elemzi a Troyes korábbi edzője, Jean-Marc […]

  • “A sport igazi értéke, hogy megértessük az emberekkel, hogy az élet ciklusokból áll. Jut belőle vereségből is és győzelemből is. Ami számít, filozófiában, hogy mindig küzdeni kell, bátornak kell maradni. Churchill is ezt vallotta: a siker nem végleges, a vereség nem végzetes, csak az számít, hogy a küzdelmet folytassuk.”

    érdekes interjú, remek gondolatok. köszönöm, hogy olvashattam.

  • Nagyon tetszett! Nem tudok saját emléket véleményt hozzáfűzni, de kiemelem a legjobb részt:

    “Csapatjátékot játszunk, érződnie kell a munkának és a szolidaritásnak.
    Mindannyiunknak meggyőződéssel kell kiállnunk azért, amit felépítünk.
    Sokat beszélek a játékosaimnak az emberi értékekről.”

    Szerintem sok ilyen edző lehet, csak nincsenek reflektorfényben (meg nem is lesznek soha)

  • JeRo

    Nagyon érdekes, minőségi munka, ahogy már megszokhattuk a blogtól! 🙂
    Annyi kérdésem lenne, hogy ugye ez 2013-as interjú, amikor az ESTAC az L1-ben volt, és (többek között) ennek is köszönhetően mondta, hogy pénzügyileg stabilak. Azóta mit tudsz róluk, hogy állnak? Nyáron ugye, sokáig napirenden volt, hogy nem kapják meg se ők, se a Bastia a “rajtengedélyt”. Amit nem tudok, hogy hogy sikerült nekik megmenekülniük végül is, kiket adtak el, vagy miből fedezték a DNCG felé a tartozást?

  • Jól tudod, a DNCG első körben kizárta a Troyes-t meg a Bastiát, előbbinek 5 millió eurója, utóbbinak 1,3 millió eurója hiányzott az induláshoz. A Troyes ezt eladásokból finanszírozta, Jean (korosztályos ifi) ment a Monacóhoz, Carole pedig a Galatasarayhoz. Ezt valszeg akkor is meglépték volna, ha nincs a kizárás, csak technikailag elhúzódott a procedúra és bele tudtak kötni idő előtt. Pénzügyileg tehát épphogy megugorják a lécet, ettől függetlenül a játék és a keret alpján szerintem a Troyes nem való a Ligue 1-be, bármennyire is dícséretes, ahogy az edzőjük képviseli őket.

  • Orvenyhivo

    Meghajlás, taps. Ez igen, Lufi úr!

  • JeRo

    Köszönöm a választ, összeállt a fejemben így a Troyes sztorija is.
    Én úgy vagyok vele, hogy inkább ők, mintha az évek óta csak szenvedő, ráadásul Wass nélküli Evian “rontaná” a levegőt ismét. 😀 Viszont abban egyetértek, hogy sem a Troyesban, sem a másik 2 feljutóban nem érzem az átütő erőt. A GFC sztorija nagyon szép, de kevés lesz az L1-be szvsz, az Angerst pedig a szezon kezdetén nagyon színtelen-szagtalannak gondoltam, még ha próbálták is frissíteni a keretet (aztán eddig jól megcáfoltak :D)

  • macca8

    szuper, köszi!

  • Pingback: Nyerhet-e EB-t Franciaország? – interjú | Hosszabbítás()

  • Pingback: Hogyan robbant be a semmiből N'Golo Kanté?()