Milyen volt belülről a Szélkakas?

2017-06-06 Francia bajnokság 2 hozzászólás

DigiSport

Múlt pénteken felvettük a DigiSport francia magazinjának idei utolsó adását, ezzel indulhat az átigazolási hírekkel felduzzasztott uborkaszezon. Mivel többen is megtiszteltetek évközi visszajelzésekkel, eljött az ideje egy kis számvetésnek, megosztok pár gondolatot és adok egy kis betekintést a háttérmunkákról.

Bár nem ez volt az első tévés gyakorlatom (Kovács “Allez l’OM” Dáviddal anno szerepeltünk a SportKlub Ohlálá c. műsorában), a Digi esetében teljesen más keretek közé kell szorítkozni. Kívülről viszonylag egyszerű a képlet: az ember ül egy zöld háttér előtt, belenéz egy kamerába, a világ pedig azt látja, hogy a Stade de France-ban ül és külföldi tudósítóként számol be Unai Emery első edzéseiről. A green-ben (=a helyiség, ahol ülünk) viszont nincs szemkontaktus, nincsenek élő felek, a fizikai távolság miatt nem mindig jön ki az ütem, hogy riposztolj, közbevágj, odamondj. Talán ez az, amiben a legtöbbet fejlődtem az év során: elkezdtük megismerni egymás gesztusait, valamiféle jelnyelv is kialakult, amivel tudtam mutatni, hogy bekapcsolódnék a beszélgetésbe, és ráéreztünk arra is, hogy ne vágjunk ügyetlenül egymás szavába. Részben kiszolgáltatott, de egyben izgalmas szerepkör ez, ami része a műsornak. Az külön megmosolyogtató volt, amikor valaki arról kommentelt, hogy “ha Magyarországon járok“, néha szerepelhetnék a stúdióban, tekintettel arra, hogy a greent és a stúdiót kb. 5 méter és egy ajtó választja el.

Balra a green, jobbra a stúdió

A műsor körülményeiről a legtöbben tudnak: egy angol fociban bejáratott csapatnak kellett átállnia egy, számukra teljesen új bajnokságra. Monoki Lehel, Sallói István és Bánki József hármasa ösztönből működik, de hosszú évek közös munkája is ott van mögöttük, a puzzle-jük így teljes, a kampóik tökéletesen horgolódnak egymásba. Lehel fesztelensége mellé töménytelen profizmus jár, bármennyiszer képes ugyanazt a szöveget megismételni árnyalatnyi változtatással, egyszerre fülesezni a vezérlővel és teljes lényével jelen lenni a stúdióban, miközben figyel az időkorlátokra és a lehető leglehetetlenebb gesztusokkal tud kiinteni a technikusoknak, amikor nem őt mutatja a kamera. Salec személye az egyik legkellemesebb meglepetés, néha összemosódik a flegma, félkomoly odamondása és csutás éleslátása, miközben egy kimondottan közvetlen és figyelmes emberről van szó. Dodi kissé romantikus nézete kiválóan ütközik Salec földhözragadtságával és Lehel fiatalságával; bármikor eszébe jut egy anekdota Lucien Favre-ról, vagy egy korábbi edzői bon mot, amin csak fél-nosztalgikusan mosolyogni lehet.

A saját szerepemet tekintve furcsa módon nem változott az álláspontom: kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy kiegészítő szerepben leszek, valahol a cserepados és a kezdő között: a csapat része, de teljesen más rendeltetéssel. Nem jelentett gondot beugrani Salec helyére, majd visszakerülni a green-be, mert tudtam, hogy ahol tudok, hozzáadhatok a nagy egészhez. Néha jósnak, néha trubadúrnak, alkalomadtán kint élő francia állampolgárnak éreztem magam, pedig csak arra a kérdésre válaszoltam, hogy a kinti sajtó hogyan élte meg a PSG kizúgását a Barca ellen. Valahol ezen szerepek keveredése adja, hogy egy műsorban ne ragadj meg a magad elé mormogó szürke eminenciás szerepében.

A műsort ugyan komolyan vettem (egy év alatt 35 oldalnyi jegyzetem gyűlt össze csak a műsorhoz való felkészüléshez), de magamat nem annyira: nem kellett eljátszanom, hogy Dodi régi cimborám, vagy Lehellel évekkel ezelőtt milyen fogadásokat kötöttünk, ugyanakkor ha volt egy régi apai emlékem, vagy egy pár évvel ezelőtti sztorim Claude Makéléléről, azokat nem tartottam vissza. Nem fáj vállalni egy szakértői címkét, de ettől még nem kell szmokingban eltévednem a technikai mondanivalók sivatagában. Hívhatnak bloggernek, szakértőnek, tudósítónak vagy punditnak, ha egy embert sem érdekel, amit mondok, azt a meccset elveszítem. Hálás vagyok, hogy egy ilyen lehetőség megadatott, és mindig megörülök, ha egy önszorgalomból és kíváncsiságból felfedezett ember bukkan fel a tévében, de azt el kell ismerni, hogy az írás és a Nagy Fekete Doboz nagyon eltérő műfaj. Óriási dolog egy ilyen lehetőség, de drukkolok is azért, hogy éljen vele: nem elég tudni a kilencvenes évek derbijeinek eredményeit, ha elsikkad a közlés és megakad a beszélgetés fonala. Nem is gondolom, hogy minden paraméterét tökéletesen kitanultam, és francia foci rajongóként nem őrzöm semmiféle szentélynek a kapuját, csak a magam módján közelebb akarom hozni a Magyarországon kicsit deficites frankonfón közeget. Én mélyen hiszek abban, hogy a francia foci önmagában is elég érdekes, hogy figyeljünk rá, de csatornaként is szolgál két kultúra összehasonlítására, amiből rengeteget tanulhatunk. Ha ennek lehetek a tolmácsa, az elég a boldogságomhoz. Ha pedig több felületen is megállom a helyem, az csak fokozza a boldogságomat.

Sarkalatos pont volt egész évben a műsor tartalmi része, amiről többször szélesebb körben is értekeztünk. Ferkai Marci, Élesztős Zoli és a néhány műsort elvállaló Lózs Pisti szerkesztők nincsenek könnyű helyzetben: úgy kell felhúzniuk egy 50 perces műsort, hogy helyet kell szorítaniuk az aktualitásoknak, lehetőleg jó arányban kell vegyíteniük a könnyedebb részeket a komolyabbakkal, miközben figyelniük kell az egyedi igényekre is. A szerkesztők hete lényegében egy merő kötélhúzás mindenféle irányból, hogy péntek estére egy minden elemében kicsiszolt Szélkakas jöjjön ki a csövön. Jellemzően a pénteki műsor váza hétfő-keddre összeáll, szerda-csütörtökre marad a blokkok kidolgozása, hogy az utolsó napon csak apróságokat kelljen finomítani.

Néhány háttérkép a green-ről, stúdióról, vezérlőről és Kalmár Pimpikéről, a DigiSport sheriffjéről.

A kiindulópont mindenkinek világos volt: egy Ligue 1 összefoglaló nem veheti fel ugyanott a fonalat, mint egy Premier League magazin. Az átlag néző fel tud sorolni legalább 3 játékost a Liverpoolból, de lehet bajban lenne, ha ugyanezt kellene megtennie a Bordeaux-val. Máshonnan kellett kiindulni, emiatt pedig időnként jól laktunk, időnként éhesek maradtunk, egyes blokkok kikoptak, másokkal (pl. taktikai paletta) pedig érdekes volt kísérletezni. A szerkesztőkkel és Dáviddal szívünkön hordjuk a külföldi példákat, így biztos, hogy rejlenek még tartalékok a témában, ami talán a következő szezonokra marad.

Nem tudok külön kitérni a vezérlőben vagy a kamera mögött dolgozó technikusok mindegyikére, de nem lehet elmenni amellett, hogy mekkora részük van egy ilyen műsor elkészítésében. Ők is a pénteki zenekar tagjai, akik nélkül a vágóképek unalmasabbak lennének, a beszéd rosszabbul hangzana, a beállítások sutábbak lennének. Nem mellesleg, mindegyiküknek van egy kedves szava vagy jópofa anekdotája két felvétel között.

A műsorokat az esetek többségében egy levegővétellel fel tudtuk venni. Előfordulnak ugyan bakik és rossz kamerába nézések, de viszonylag hamar átlendül rajta a teljes csapat, ez is a meló része. A műsor azonnali összerakása is teljesen más elmeállapotot igényel: a szerkesztők a vezérlőben adrenalin túltengésben koordinálnak szinte minden vágóképet, így a műsorok végén, amikor megkérdeztem tőlük, hogy mit gondolnak, legtöbbször az ultimate Wenger-védelmet húzták elő: “nem tudom, újra kell néznem a felvételt”.

Rengeteg apró nyalánkság van, ami miatt élveztem ezt a szezont. A hiúságomnak nyilván jót tett, hogy a tavalyi első adások egyikén bemutathattam egy bizonyos Kylian Mbappét, és egész jól ráéreztem, hogy René Girard házassága sem fog sokáig tartani a Nantes-nál. Az állandó Skype-partner Lang Ádámhoz egyszer bekopogott az algériai származású házmestere, aki olyan lelkesen kapcsolódott a beszélgetésbe, hogy instant tolmácsolásba kellett átváltanom. Nem éreztem kínosan magam, amikor egy Mannequin Challenge-et kellett előadni, és pár nyelvbotlás mellett néha csak utólag jutott eszembe, hogyan lehetnék a Frappáns Válaszok Királya, de addigra már rég nem engem mutatott a kamera.

Legalább annyira élveztem azt a dinamikát, amit egy műsor összerakása nyújt: a szerkesztő felhív, átvesszük a témákat, legtöbbször ráadásul nyitottak voltak a javaslataimra, így jobban a részese lehetek a teljes folyamatnak. Bármennyire is kedvelem a sminkes lányokat, szerintem meglennék az arcom kényeztetése nélkül és a green-ben felkapcsolt 6 reflektor alatt is kevésbé izzadhatnék, de utóbbi szerintem Zidane-nak sem menne, úgyhogy ebben legalább hasonlítunk egymásra.

Összességében remélem, hogy tudtunk, tudtam adni a Szélkakassal. A szerkesztőknek és társaknak jár a pacsis köszönet, amiért vállalták a kockázatot, hogy egy kibővített csapattal vágtak neki az évnek. Nem tudom, hogy el fogjuk-e érni azt a népszerűségi szintet, amit egy Premier League körüli felhajtás elért, de biztosan mindent meg fogunk tenni azért, hogy a Ligue 1 magazin az egyik legszínvonalasabb műsor legyen a sportműsorok között.

  • zsírú

    Akkor ezek szerint jövőre is veled a fedélzeten indul a Szélkakas? 😀
    Egyébként számomra úgy az idény felétől vált nyilvánvalóvá, hogy üde színfoltként már régóta rád vagyok kíváncsi, nem pedig Dodóékra. Tetszett és elismerést váltott ki belőlem, hogy rendkívül naprakészen tudtál adomákat a francia fociból.
    Lehelék néha a szakmaiság rovására (értsd: háttérbe szorultál és Salec vagy épp Lehel “idétlen” közbeszólása miatt beléd fojtották a szót) túl sokat aktuálhumorizáltak például Dodó internet-hiátusán.
    Szóval csak így tovább, jövőre remélem sokkal több taktikai elemzés lesz részedről. Chapeau

  • Sem nem tudom, hogy lesz-e; sem-nem azt, hogy velem, de elérhető vagyok. 🙂
    De köszi a visszajelzést, örülök neki. A szakmaiság-könnyedség dilemmát totál megértem, de bent is folyamatos gondolkodás tárgya, rímel azzal, amit a PL-magazin-L1 magazin dilemma kapcsán írtam. Néha pár percen múlik, hogy lesz-e egyensúly, vagy megbillen valamelyik irányba.