Mit keres Thierry Henry Belgium kispadján?

2018-07-09 Bleus, Francia bajnokság, francia válogatott, Portré Comments (1)

 

Van valami testidegen és mégis magától értetődő abban, hogy a 2018-as világbajnokságon Thierry Henry a belga válogatott kispadján foglal helyet.

Aki követte labdarúgó pályafutásának utolsó szakaszát és televíziós szerepléseinek első szeletét, joggal gondolhatja, hogy odakerülését semmiféle mesterterv, bakancslista vagy karriertervezési tudatosság nem vetítette előre. Egyszerűen így alakult. Nem lehet tudni, hogy ő hagyta el Franciaországot, vagy Franciaország hagyta el őt.

Henry már jó ideje nem kering a francia történések körül, a helyi labdarúgáshoz fűződő köteléke pedig kezd semmivé porladni. Mára annak a Belgiumnak az alkalmazásában áll, akik kedves kis kuzinjai a francia családnak, ajándékoztak egy Johnny Hallydayt, egy Benoit Poelvoorde-ot, egy Axelle Redet és egy raklapnyi képregény-hőst a világnak, de végtére is, ami itthon a rendőrvicc, az Franciaországban a belga vicc.

Thierry Henry-t tekinthetjük akár világpolgárnak is. Egy ember, aki Párizs déli külkerületéből Monacóba vándorolt, majd pályafutása alatt megjárta Torinót, Londont, Barcelonát és New Yorkot. Akkoriban úgy tűnt, hogy hódító körúton jár, a franciák szemszögéből ez mára inkább menekülő útvonallá silányult.

Pontos évszáma is van annak, amióta érezni lehet, hogy valami eltörött.

A képek a végtelenségig pörögtek: 2009-ben a VB-selejtezőben Írország ellen Henry kézzel szelidített meg egy labdát, hogy aztán gólt rúgasson William Gallasszal. A reflex kamaszos volt, utcai focira hajazó, az eredmény viszont végleges, a botrány pedig globális. Henry a végén egyedül maradt, mint a kisujja.

Egy tisztességes szövetség lehet, hogy újrajátszatta volna a meccset, de a francia döntéshozók elfordították a fejüket, ezzel pedig felgyorsították Henry lejtmenetét, aki akkor már a pohárból túlcsorduló szezont futotta a Barcelonában.

A 2010-es világbajnokságra ilyen súlyos béklyóval érkezett. Döntenie kellett: vagy úgy utazik ki Dél-Afrikába, mint Thierry Henry, a francia válogatott csapatkapitánya, a világ- és Európa-bajnok, a Kékek történetének legjobb góllövője (51 gól 123 válogatottság alatt), vagy nem megy ki egyáltalán. Végül egy perifériára szorult és megkeseredett férfiként könyökölt ki azon a bizonyos buszon, elveszve, egy olyan csapatban, aminek fogalma sem volt, ki ellen harcol. Nem szolgált semmit, nem mentett meg senkit, legfőképp önmagát nem.

Végtére, az semmi jót nem vetít előre, hogy Thierry Henry utolsó hivatalos megjelenése a dél-afrikai események után a francia elnöki rezidencia murváján történt, Nicolas Sarkozy társaságában, csapattársaitól megfosztva, egyes egyedül. Máig nem tudni, ki kezdeményezte a protokolláris fogadóórát az Elysée eldugott kis irodájában. Elhagyatva, meg nem értve intett búcsút ennek a belső világnak és kelt át az óceánon.

2010 és 2014 között a New York Red Bulls-nál talált új otthonra. Manhattanben élt, egy sohói loftban, elzárkózva mindenkitől, aki kék-fehér-piros sajtóakkreditációval kopogtatott az ajtaján.

Sebeire balzsamként hatott mítikus villám-visszatérése az Arsenalhoz 2012 februárjában, amikor a Leeds-nek lőtt góljával juttatta tovább Arsene Wenger ágyúsait az FA-kupában. Akkor, azokban a hetekben Henry újra azzá tudott válni, ami egykor volt, és még egyszer megtapasztalhatta a felhőtlen boldogságot abban a stadionban, ahol már állt egy szobra. Franciaországban azóta sem emeltek neki.

Ahogy lefutott karrierje, 2014-ben visszatért Londonba, ahol a Sky Sports szakkommentátorává vált és 5 millió euróért kizárólagos médiaszereplést írt alá, amivel egyéb megjelenéseit is minimálisra csökkentette. Az 1998-as világbajnokságról szóló 20. évi jubileumi dokumentumfilmhez külön engedéllyel csatlakozott.

Belgium Marc Wilmots kirúgása után, 2016-tól új irányt vett: a spanyol Roberto Martínez személyében egy klubszinten sokat tapasztalt, sikerekben mégsem bővelkedő spanyol edzőt alkalmazott, aki munkájában a delegálásban és a kiszélesített stábban hisz. A sajtóban tévesen kering, hogy Henry munkaköri leírásában kizárólag a támadók felkészítése szerepel. Henry elmondása alapján az alaptaktikát Martínez készíti elő, a feladatokat a segédedzője, ő pedig a végrehajtásért felel és a csapaton belül bárkivel leül beszélgetni, ha úgy tartja szükségesnek. A jobbkéz szerepében él, ahol nagy a rálátása, de kevés a felelőssége – egy külső szemlélő a stábon belül, aki tekintélyével és múltjával nyomatékosítani tud üzeneteket, amikhez lehet, hogy Martínez önmagában nem lenne elég. Ahogy magát is leírja: “Asszisztens vagyok, aki azért van, hogy segítsen. Ezt a szakmát tanulni kell, én pedig egy gyakornoki szerepben vagyok. Egyelőre egy senki vagyok. Próbálom megtanulni a szakmát.”

Ahogy az elődöntő közeledtével Didier Deschamps-ot kérdezték az ellenfélről, a téma látszólag kényelmetlenül hatott. “Furcsa érzés. Örülök, de leginkább annak, hogy újra láthatom, mert most legalább újra találkozhatunk. Mivel elég kapós és elfoglalt, nem túl gyakran futunk össze. Mindig is értékeltem, tiszteljük egymást. Nagyon fiatal volt, amikor hozzánk került, gyakorlatilag annyi idős volt, mint most Kylian. De bizarr érzés, mert francia és az ellenfél kispadján ül. Számára is furcsa lesz.”

Thierry Henry ma többféle identitást hordoz magában: angol pundit, belga másodedző és egykori francia válogatott labdarúgó. Bármilyen abszurd is, de a legtávolabbi és leggyengébb kapcsolatot az utóbbival ápolja.

Előfordulhat, hogy Henry egy nap vissza fog térni legkomolyabb nemzetközi sikereinek hazájába – életének forgatókönyve és dramaturgiája szinte ilyen feloldozásért kiált. De addig is, bele kell törődnie abba, hogy – több francia újságíró elmondása alapján – amikor megkérdezik tőle, hogy miért nem vállalt soha munkát a francia utánpótlás-válogatottban, csak azt a választ fogja tudni, hogy “mert soha, semmilyen állást nem ajánlottak fel”.