Ilyen volt a Paris Saint-Germain belülről

2018-10-14 PSG Comments (0)

 

Amikor már másfél órája álldogáltunk az alagsorban kialakított vegyes zónában, a lábam egyre nehezedett és az újságírók sűrűbb ásítása is jelezte, bőven túl vagyunk az éjfélen, egy zaj törte meg a csendet. Egy pattogó labda zaja. Először csak halkan, ütemesen, majd ahogy egyre közeledett, egyre ritmustalanabbul folytatódott, az alacsony belmagasságú helyiségben tompán verődött vissza a linóleumról. A Paris Saint-Germain játékoskijárójában egy hosszú korlát kanyargott, amit paraván választott el. Ahonnan álltunk, nem lehetett rálátni, hogy ki pattogtat, csak azt, hogy az elől tartózkodó újságírók összeugrottak, mint valami sorfal egy szabadrúgás pillanatában. A labda zaja már egészen közelinek tűnt, amikor egy szőke, 5 éves forma fiú fordult ki a labdájával, sárgába öltözve. Lelkesedésem kissé letört, azt hittem, hogy egy McDonald’s-os szponzorkisgyerek élvezi kiváltságát, aki nemcsak a játékosokkal foghatott kezet a meccs előtt, de az öltözőkbe is benézhetett. Elfordulok, összeakad a tekintetem az egyik francia tévé kollégájával.

– Neymar fia. – biccent a gyerek felé.

Ahogy visszapillantottam a paravánra, előlépett Neymar és a kamerák elé állt.

A Paris Saint-Germain-t látni és…

2018 nyarán, már a világbajnokságot követő pezsgésben, de még a bajnokságok rajtja előtt hirdették ki a Ligue 1 naptárját, amikor marseille-fanatikus barátommal, Kovács Dáviddal azt kerestük, mikor tudnánk kilátogatni egy-két francia bajnokira. Az ideális forduló az október elejinek tűnt, a Marseille a Caen-nal játszott, a Párizs a Lyonnal. Végül úgy alakult, hogy mindkét meccset ugyanazon a napon játszották, mi pedig a párizsi rangadót választottuk.

A Paris Saint-Germainnel valahogy mindig köszönő viszonyban voltam, de itt meg is állt a dolog, nem jártunk bulikba, pláne nem is nyaraltunk együtt, csak egyszer, kamaszkoromban a szüleimmel, de fel sem merült a sok turistacélpont mellett, hogy arra kanyarodjunk. Az egyik első emlékem róla az örökös otthon, a Parc des Princes komorsága, ahogy ’93-ban Gérard Houllier francia válogatottja az utolsó percben marad le az amerikai vébéről.

Számomra a PSG teljes történetét végigkísérték a belső feszültségek, mint valami túltöltött akkumulátor, balra a dél-amerikai elektródák, jobbra a franciák, aztán a kémia valahogy mindig túljárt a tudósok eszén, az egyik pillanatban Pauleta tömte be a sokadikat, vagy Ronaldinho szólózott a krumpliföldes gyepen, hogy aztán kirobbanjon egy bíróbotrány, egy tulajdonos csere vagy tömegverekedés egy rivális elleni rangadón. A PSG-ben mindig ott rejlett a bulvármuníció, vagy azért, mert az edzőjük koordinálatlanul táncolva ünnepelt, vagy mert időnként felbukkant egy celeb a legfontosabbak páholyában, a Kosárban. A káoszkultúra mindig is jellemző volt a klubra és kíváncsi voltam, miben változott mindez a katariak érkezésével.

A rossz, ami jóhoz vezet

Nem is kell annál franciásabb fogadtatás, mint megérkezni a repülőtérre és a hotelhez vezető buszmegállóban felfedezni, hogy a sofőrök sztrájkja miatt nem áll meg a busz meg ott, ahol le kellene szállnunk. A csomagfelelősök között leépítések voltak, a rendszert úgy változtatták meg, hogy az utasoknak kelljen kivenniük a poggyászukat a busz aljából, de a sofőrök szerint ez veszélyes és különben is, szolidaritás van, úgyhogy tehetünk nekik egy szívességet, ők akkor sem állnak meg Porte-Maillot-nál.

Helyette továbbmennek a Diadalívig.

Ha már ott dobtak ki, nem lehetet kihagyni egy ilyen építményt, rajta a Raab (Győr)-vésettel, az ismeretlen katona sírján égő lánggal, de Gaulle ellenállási rádióüzenetének szövegével. Párizs belvárosa szerencsére akkora, hogy 2-3 nap alatt bejárható minden komolyabb poszter-helyszín, ezért gyalog indulunk tovább, bedobunk egy pizzát, majd odaérünk a Trocadero-térre, ahol ott tornyosul szemben az, aminek tornyosulnia kell. A világkiállítási példány, a kezdetben utált, most meg agyonreplikázott teremtmény. Sötétben még lélegzetelállítóbb és bár harmadszor látom, képes vagyok meglepődni rajta, milyen hatalmas.

Másnap egyből a Parc des Princes-szal kezdtünk és a komorságos emlékeimen a szürke, esős idő sem segített. Messziről olyan, mint egy agancskorona, közelebbről, mint egy betonbunker, az építésze az a Roger Taillibert, aki a montreal-i olimpiai stadiont is tervezte, sőt, a katari Khalifa Stadion is az ő keze munkája, ahol nemrég vezették be a légkondis hűtési rendszert. A vasbetonos brutalista tömbök más kort idéznek, a szorgos panelesítések idejét, amikor elképzelték, milyen lesz a jövő és a modernitás, csak aztán a történelem más kanyart vett.

A stadion körüli korlátokon itt-ott előtűnnek rozsdafoltok, de összeségében ápoltság vesz körül, a hangulatból elvesz, hogy a rendőrség már felállította a kordonokat és kevés lélek kószál a környéken. Nem csoda, vasárnap reggel 9:00 van, aki felébredt már, inkább visszabújt a takaró alá az esőfelhőket látva. Mi végigsorjázunk a stadion körüli fényképeken, hol Nené, hol Ronaldinho tűnik fel, de olyan plakátot is találni, ahol Zlatan Ibrahimovic, Javier Pastore és…Clément Chantome ölelkeznek.

A bejárat olyan, mint egy hollywood-i díjátadó gála bejárata: vörös szőnyeg, kék-fehér korlát és irdatlanra méretezett figura-plakátok, középen persze Neymar, mellette Mbappé és Cavani. Minden kulcsjátékos felbukkan, nagyon elszántan néznek ki magukból, a legszélén még Choupo-Moting és Juan Bernat is elfoglalja a helyét. Van itt sub-text, bőven.

Betértünk kiváltani a sajtóakkreditációnkat, amit a rendszerben rosszul bevitt adatok miatt mindössze 45 percig tartott kijavítani, a dolgozók megkérdezték, ismerünk-e minden bútort, persze, hogy nem, így gyorsan körbevezettek minket. Jobbra a lift, ott a stúdiószoba, arra a vegyes zóna, arra van a játékosöltöző, fent a plafon, lent a padló, van még kérdés? Ja, jöjjenek tovább, itt még van ez a szalag-függöny, gyorsan elhúzzuk, majd ide érkezünk.

Köpni és nyelni

A Parc des Princes belülről nem egy monstrum, 47 ezer férőhely vesz körbe, fedetten. Az összhatás kompakt, egy családias fuvallat is körbejár, miközben érezni zártságot, ahol a hang remekül terjed befelé és az egymástól távol eső pontokat is tisztán ki lehet venni. Az „Ici, c’est Paris” („Ez itt Spárta Párizs!”) felirat mégis mást jelez, valami nagyobbat, valami markánsabbat.

Kijövet elfordulunk a Roland Garros komplexumai felé, az egész egy nagy építési területnek néz ki, feltúrt buckákkal, hatalmas darukkal és a Philippe Chatrier pályáján sincs egy szemnyi salak, csak beton és törmelék. A pályákat övező pálmafák mégis mediterrán hangulatot árasztanak, becsapós ez a branding, csak a látszat alapján egy Cote d’Azur-i tenisztorna is lehetne.

Hazafelé menet elővesszük a mikrofont, DigiSportos szivacs rácuppantva, megszólítjuk a vox populit, az utca emberét, mondja el, mint gondol Emmanuel Macron vasutas reformjáról, vagy ha nem érdekli, legalább a PSG-ről fejtse ki a vélményét. Szembejön egy megviselt fizikumú ultra, fején csuklya, nyakában PSG-sál, készséges, de fennakad a szó, látszólag túl van néhány harmadik félidőn. Elkapjuk apát és fiát, egy entellektüel középkorú férfit és a sarki fűszeres portugál származású eladóját, mindenki PSG-győzelmet vár, általában Mbappé és Neymar szerepel a gólszerzők között. Mégis, a környéken minden második ember legyint a bemutatkozásunka, vagy egyáltalán nem érdekeljük, vagy nyilatkozna, de nem érdekli a foci. A környéken lakó házaspár feldúltan meséli, hogy megint elszállították az autójukat a rendőrök, 3 kilométerrel arrébb vehetik át, igaz, büntetés nélkül, mert bár környékbeliek, de rossz zónában parkoltak meccsnapon. Előre nem szólnak nekik, arra való az internet.

Csendes nekikészülődés

A Parc környéke messze nem egy angol-típusú utcakép. Polgári házak követik egymást, mint a felcsavarodó Inceptionben, kocsmák helyett trafikok, pékségek és kávézók ülnek komótosan. Van ugyan a közelben sörcsapos hely is, de azok is utcateraszos helyek, nyugdíjas ügyfélkörrel. Helyenként már felbukkannak Jordan-mezek, pár Cavani-felirat is megfordul, és a férfiak sem felülreprezentáltak a nemek terén. Négy órával vagyunk a meccs előtt, kezd beindulni az élet.

Annyira korán érkezünk, hogy még a türelmünket kérik, a sajtós biztonsági csapat még fel sem állt. Körülnézünk a bemutatott helyeken, majd jön a média-briefing, ahol a sajtófőnök elmondja minden akkreditációban egybegyűltnek, hogy az Olympique Lyonnais elleni meccsnek leszünk szemtanúi, kezdőrúgás 21:05-kor, játékoskivonulás 21:03-kor, 13 fok lesz, eső nélkül, 700 lyoni szurkolót engednek be és Neymar a házban, ami telve van. A koreográfia begyakorolt, a felkészültség a tetőfokán. A névsorolvasásnál még egy kis büszkeséget is érzünk, amikor „magyar barátaink” néven szólítanak minket a Le Parisien és a L’Equipe után. Most már benne vagyunk a velejében.

Párizsban minden pirotechnikai eszközre jut 5 biztonsági őr, olyan érzés, mintha minden nyílászárónál állna egy öltönyös figura, aki azt figyelné, valóban az én fényképem van-e a nyakamban lógó papíron. Az engedélyeink szerint a pálya szélén lehetünk a meccset megelőző negyed órában, szippantjuk magunkba a technikai zóna légkörét, a megkülönböztető ruhás tévések sürgés-forgását. Az Auteuil-kanyarban az ultrák hirtelen olyan füttykoncertbe kezdenek, hogy a bal karomon és a fejtetőmön végigfut a libabőr: beengedték a lyon-i szurkolókat, akik kapásból a „Paris, Paris, on t’encule!” (=„Párizs, Párizs, olyan közösülésbe fogunk veled, ahol a másik testnyílásodat fogjuk igénybe venni”) rigmussal nyitnak.

Elfoglaljuk a helyünket a TV-páholyban, a Digi stúdiójánál jelentkezünk be hangpróbára, amikor megkocogtatja a vállamat egy elegáns kopasz úr. A helyi biztonsági ember az, ki jelzi, hogy itt interjúnak nincs helye, ez egy TV-páholy, ha nem esett volna le. Nem, nem esett le, mondom, miért kellene mégis külön engedély ahhoz, hogy bejelentkezzünk onnan, ahova már van engedélyünk. Rögtönzök, lemegyek 5 emeletet beszélni a médiafelelőssel, hogy értelmezzük a nyakamban lógó papírt, mint kiderült, egy kis félreértés adódott, de lehetőség van a pálya széléről bejelentkezni, de csak 20:50-ig, vagy a kapuk mögül. Rendben, jóember, köszi a halakat – nincs nálam a telefonom, nem tudom elérni Dávidot. Felrohanok, Skype-on már a stúdióból szólnak, hogy azonnal indul a stúdiós felvezetés, lerohanunk és az idő szűke miatt inkább a kapu mögé helyezkedünk. Van egy kis idő kifújni magam. Körülnézek és észreveszem, hogy a kapuban Buffon melegít, Mbappé pedig a szabadrúgásokat gyakorolja. Az egyik labdája pár méterrel mellettünk süvít el, amikor megszólal a Skype és halljuk, ahogy Monoki Lehel konferál fel minket. Ez közel volt.

Pumped in da meccs

Olyan forgatókönyvet még Marty McFly Almanachjával sem lehetett volna jósolni, hogy az első félidő úgy zárul, hogy mindkét csapat 10 emberrel vonul le és mindkét edző 1-1 cserelehetőségét is eljátszotta. Testközelben látni ezeket a játékosokat főként a fizikai 3D megjelenésben nyújt újat.

Mbappé első mélységi befutásai emberfelettien könnyedek, a technikája sprintfutókéhoz hasonlít, a törzse alig mozdul, egyenes, minden talajfogása után szinte szökken, mint egy antilop, a lépései hossza pedig értelmezhetetlenek. A kontúrjai ellenére meglehetősen vastag gyerek, a gyorsasága miatt pedig nem kell testcsellel kérnie a labdákat, hogy bevigye a védőjét a erdőbe. Mbappé nem indul el jobbra, hogy balra fusson – először csak eltávolodik a védőjétől pár lépésnyire, hogy az ne lassítsa egy kontaktussal, majd megindul. És többet nem látjuk.

Az ultrák dobja, a füttyök, az énekek, a bekiabált nevek zaja remekül rezonál, pedig még görögtűz sem került elő, nem úgy, mint tavaly a Madrid ellen, amikor 350-et gyújtottak egyszerre. Élőben az események is gyorsabbnak tűnnek, Bertrand Traoré bitangul kezd, a Lyon támadásai jobbra tolódnak, a PSG egyre magasabb le- és visszatámadásokat mutat be és Verratti is érzi, mikor kell az a lefordulós csel. A meccs viszont hamar eldurvul, a legtöbb interakció párbajra szorítkozik, a játék háttérbe kerül.

A félidő után a Lyon kezd erősebben, tudják, hogy az idő nem nekik dolgozik. A próbálkozásaikat nem értékesítik, cserébe a PSG nyugodtan támaszkodhat Neymar és Mbappé kontráira, utóbbi 3 ajtó-ablak ziccert hagy ki azzal, hogy vagy belevezeti vagy csak simán belelövi a kapusba. Úgy tűnt, ez nem az ő estéje.

Az áttörést valójában Neymar hozta meg, aki egy szlalom után pont az utolsó mozdulatot nem tudta jól kivitelezni, Mbappénak a lecsorgó maradt, azt is két kapufás érintővel juttatta be. Szól az Uptown funk, kezek a hónaljban, megvan a gólöröm és háromszor skandálja a stadion, hogy em-bá-ppé. A meccs innentől gála, a Lyon elengedte fejben, a Párizs belelendült, mesternégyes, pezsgő, kaviár, Louis Vuitton.

Poszt-meccs szindróma

A vegyes zóna elvileg minden meccs után más hangulatot áraszt. A vesztes – ha tud jól veszíteni – legalább tárgyilagosan magyarázkodik, a nagyvesztes mufurcosan elvonul, a győztes meg megfürdik a kamerák fényében.

Elsőként a kiállított lyon-i Lucas Tousart ment végig a soron, nem kereste a tekinteteket, vonult tovább láthatatlan szemellenzővel a fején. Megjelentek még páran a vesztes csapatból, egyedül Anthony Lopes időzött el néhány szó erejéig, a többiek kedvtelenül ballagtak el.

A PSG-től a klubelnök El-Khelaifi jelenik meg, a riporterek összetömörülnek, ő pedig belevág egy győzelmi szónoklatba. Kerek, francia mondatok, szépen polírozott alanyok, állítmányok, a hangvétel győzedelmes és politikusi, kérdés nem hangzik el, indul is tovább.

– Ez…ez igen. Ez szépen meg volt írva. – viccelődik a mellettem álló újságíró.

Nem sokkal később hallatszott a pattogó labda zaja. Neymar tárult elénk, az öltözéke alapján egy Bruno Mars-klipből is jöhetett volna. Széles mosollyal, portugálul válaszol még az angolul feltett kérdésekre is. Bevallom, nem tudom, milyen nyelveken beszél Neymar, ezért nem is merészkedem közelebb, csak azért kérdezni, hogy kérdezzek nem tűnik életszerűnek.

Kevesen követték, az idő viszont telt és úgy tűnt, a bulit is hamarosan lelövik. Mindenki a meccs hősét várta. 40 perccel múlt éjfél, amikor megjelent Kylian Mbappé hús-vér valójában, a sajtós kísérői már kabátban figyelmeztetnek, mindössze 4 kérdést lehet feltenni.

Egy portugál tévés kérdez először, ráadásul a világ legnagyobb baromságát, miszerint a VB-győzelem mennyiben segítette a négy gólhoz, Mbappé persze udvarias gyerek és mindig csókolommal köszön a biciklis néniknek a temetőben, lefutja a kötelező kört. Miközben válaszol, kigondolok egy kérdést, mert az tiszta volt, hogy az élet értelméről mégsem kérdezhetem, és blődséget sem szeretnék feltenni, ha ez lesz életem egyetlen kérdése Kylian Mbappéhoz, akkor az legyen ott és akkor helyénvaló.

Úgyhogy megkérdeztem, hogy mit érzett az első gólja előtt, amikor már túl volt 3 elpuskázott gólhelyzeten, a csapata csak egy góllal vezetett, és úgy tűnt, hogy a Lyon visszajöhet a meccsbe. Eszembe jutott, hogy ilyenkor Olivier Giroud már az ég felé fordulva szokta tépni a haját, hogy Edinson Cavani a földet szokta csapkodni. Kíváncsi voltam, mire gondol olyankor egy 19 éves világbajnok.

A pillantása alapján éreztem, hogy gondolkodott a válaszon, dolgozott is benne a téma, majd a világ legtermészetesebb módján válaszolt koncentrációról és lélektanról. A teljes válasz a DigiSport Szélkakasában nézhető majd meg: konkrétan itt.

Ahogy Mbappé kifordult, mindenki elpakolt. A szentmise véget ért, mi pedig se Lőw Zsoltot, se Thomas Tuchelt nem láttuk. Kicsit csalódottan, de az eseményektől feltöltve tértünk haza.

Remény, utoljára

A hazaút napján benéztünk még a hivatalos store-ba, gyönyörködtünk egyet a Jordan-mezek betűtípusán és beszereztem valami kis emléket, amit ki lehet majd rakni a hűtőszekrény-ajtóra.

Ekkor csörög a telefonunk. A Digi az, mehetünk Lőw Zsolthoz, belement egy interjúba. Gyors fejszámítás: ha x a Párizsban hátralévő időnk és y időbe telik kiutazni, akkor z időt tudunk együtt tölteni. Z nagyobb, mint 30 perc. Belevágunk.

Azzal, hogy azt mondom, Lőw Zsolt közvetlen ember, semmi újat nem állítok, de hogy mennyire megszállottja a játéknak, az számomra is új volt. Érezhetően örült annak, hogy nem csak a kezdetekről és alap kérdésekről beszéltünk és szívesen válaszolt a részletesebb témákról is. Szerinte is érvényes a nagelsmanni állítás, hogy az edzősködés a legmagasabb szinten kisebb arányban taktika és nagyobb arányban pedagógia.

Korábban automatikusnak vettem, hogy Thomas Tuchel úgy „vitte” magával őt és számára egy burkot képezett – valójában új stábba kellett beilleszkednie, másfajta feladatokkal, miközben Tuchellel sem dolgoztak korábban huzamosabb ideig. Ez nem egy szimpla munkahely-váltás volt, ahol a korábbi főnököd bemutatott mindenkinek és pár régi ismerőssel is találkozol.

Végtelen számú kérdés megfordul ilyenkor az ember fejében, az interjú során érintettük az évkezdést, a kerettervezést, a Liverpool elleni vereséget, a sikeres szériát és az esetleges buktatókat is. Amint Verratti-Neymar-Mbappé összjátékára és taktikai fejtegetésére kerül a sor, a szeme felcsillan, 24/7 ezen a kérdésen gondolkodik, ami, valljuk be, nem rossz kihívás.

Számára is felfoghatatlan méreteket képes ölteni a klub, főként Neymaron keresztül, akivel egyszer együtt utazott a kínai túrán és az ő szemén keresztül tapasztalhatta meg a rajongók áradatát. Ennek a lélektanát fel kell fogni, meg kell érteni és fel kell tudni dolgozni – Neymar vagy Mbappé világa teljesen más a környezete által, így mások a mozgatórugóik is, amit az edzőnek jól kell tudni észlelnie és kezelnie.

Tuchel csapata látványosan más megközelítést használ, mint a korábbi PSG-elődei. Nem törték be tokostul az ajtót, nem jöttek újabb Neymarok, számolniuk kell a pénzügyi fair-play megkötéseivel, ami befolyásolja a kerettervezést és az alapanyag arra készteti őket, hogy az optimális keveréket keressék. Az eleje mindenesetre pazarul indul és a mindenki által ismert célon, az európai továbblépésen is tudnak dolgozni. Lőw Zsolt interjúját itt lehet megtekinteni.

A bennem lévő blogger persze mindent dekódolni akar, az újságírói szerep a szembesítést keresi, személy szerint viszont drukkolok is, hogy működjön ez a másfajta megközelítés, mert ezt a szemléletet még nem láttam a PSG korábbi edzőin. A megérzésem azt súgja, hogy messziről indulnak, de jó úton haladnak.

A hatalmasságok parkja

A PSG-t élőben megtapasztalni tele van kettőségekkel.

Nem értek egyet azokkal, akik szerint a PSG egy műanyag képződmény nem létező kultúrával. A PSG-nek voltak hagyományai, szurkolótábora, korábbi eredményei, akadémiája, ami alapján nem kellett mindent a nulláról felépíteni, ezen a kultúrán viszont nem tudtak még minden aspektusban túllépni.

A katari tulajdonosok bevásárlásával a klub lehetőséget kapott, hogy a világ legjobbjait csábítsa magához, globális márkát építsen és új piacok felé nyisson. A máz, a kommunikáció és a márkaépítés erősen jelen van a klubnál – azok számára, akik csak ezzel érintkeznek, könnyű az egészet felfújt lufinak érzékelni.

Szervezetileg egyelőre nem oldottak meg minden diszfunkiconálisan működő területet, a sportigazgatói poszt helye évekig üresen tátongott, amit nemrég pótoltak, a külső környezet pedig szigorúbban tekint a pénzügyi manővereikre, ami miatt a mozgásterük is beszűkült.

Egyetlen cél lebeg most előttük: a nemzetközi előrelépés. Ez az év már akkor sikeres lehet, ha a Bajnokok Ligájában tovább tudnak jutni a negyeddöntőkön, amihez a tulajdonos, sportigazgató, edzői stáb és a keret összetartására lesz szükség. Thomas Tuchel és csapatának érkezésével esély nyílik arra, hogy a professzionális szemlélet mélyebb gyökeret eresszen. Még kidolgozottabb edzések, még alaposabb felkészülések, taktikailag még sokoldalúbb csapat honosodhat meg a klubnál, ahol a sztárok felé nem a drákói szigor, hanem lefektetett keretek mentén működő közvetlenebb kapcsolat alakulhat ki.

Párizs hatalmas, a PSG viszont még nem érte el azt a nagyságot, amit városa sugároz. A következő időszak arról fog szólni, hogy a klub hogyan fog felnőni városának méreteihez.

 

Köszönet a DigiSportnak, különösen két szerkesztőjüknek, Ferkai Marcinak és Élesztős Zolinak, hogy a párizsi kalandot ilyen közelről megélhettük.