Miért bukott meg Marcelo Bielsa Lille-ben?

2019-01-31 Francia bajnokság Comments (0)

A majonéz nem állt össze – mondja a francia ínyenc. Nem véletlen a gasztro nyelvezet, idehaza a megkötő betonnal vagy a kémiával helyettesíthető, ezzel lehetne lefesteni Marcelo Bielsa nyögvenyelős lille-i időszakát. Észak-franciaországi kudarca mögött átgondolatlan menedzsment, szemellenzős önfejűség és összeférhetetlenség áll, ami lassú és csúnya bizalmatlansági spirálhoz vezetett.

Az egész úgy indult, mint egy álom.

Ott állt a vörös sajtófal előtt Gérard Lopez, a spanyol-luxemburgi, autóversenyzős körökben jártas dollármilliárdos; Marc Ingla, a Barcelonához 2003-ban érkező és minden hegyet-völgyet megjárt ügyvezető igazgató; Luiz Campos, Mourinho egykori madridi supervisora, az AS Monaco átigazolási szaktekintélye új sportigazgatói köntösében és maga Marcelo Bielsa. Minden adott volt, hogy a Lille új fejezetet nyisson a klub történelmében és nemzetközileg felkerüljön a nagyok térképére.

Csakhogy ami kezdetben Szupercsapatnak tűnt, idővel Szomszédokká vált. A kezdeti lendületet felőrölték a napi konfliktusok, a mosolyokat felváltották a feszült arcizmok, az argentin edző űrfocija pedig még a kilövés előtt darabokra esett.

A Lille körüli hatalmi átvétel 2017 elején kapcsolt magasabb fokozatba, amikor Gérard Lopez átvette a korábbi elnök, Michel Seydoux többségi tulajdonrészét. Ahogy felállt az új csapat, szinte teljes keretcserét hajtottak végre. Lopez 60 millió eurót invesztált csak a transzferekbe, 19 játékosnak nyújtottak új otthont, az ismertebb nevek közül Nicolas Pépé, Luiz Araujo és Thiago Mendes érkeztek a klubhoz. A profil a dél-amerikai vagy észak-afrikai származású fiatal-, de még gyúrható játékos lett, akiket Bielsa majd formába önt, kikupál és a menedzsment egy fél világbajnoki-ciklus után busás haszonnal ad tovább a nagyobb cápáknak.

Csakhogy emellett a régi bútorokat (Rio Mavuba, Marco Basa, Éric Bauthéac, Vincent Enyeama) is utcára dobták, az öltözőben kisebb hatalmi vákuum alakult ki, az újak még a WC ajtót keresték, miközben a hétvégi bajnoki meccsek egyre nagyobb árnyékkal vetültek a felkészülésre.

A villámgyors öltözői készletkisöprés után Bielsa eszeveszett tempóval vágott munkába. Legendája mindenhol megelőzi: El Loco (az Őrült) agya ezer volton pörög, nemcsak a számítógépének processzora izzad a sok adattól, de az agya helyén is SSD kártya van. Nem munkamániás, hanem ő maga a munkamánia, amit elvárt a környezetétől is, minden másodpercben, minden pórussal, minden körömmel. Lille-ben 6 millió eurót költött csak az edzőterem felújítására és személyes bungalow-kat építtetett, hogy arra az esetre, ha valaki két edzés között a központban maradna, legyen hol lezuhanyoznia és ledőlnie. Igaz, WC-nek nem jutott hely.

Bielsa nem lett volna önmaga, ha játékban sem azt hozta volna, ami mellett mindig apostolkodott. Az első vereségek után is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a csapata mindig “ledominálta az ellenfelet, aminek többféle olvasata volt. Ha ha a helyzetek minőségét súlyozó xG modellt nézzük, a Lille folyamatosan az utolsó 3 között szerepelt. A csapat játékából bántóan hiányzott a kreativitás, a helyzeteik nem voltak eléggé kidolgozva, rengeteg távoli lövést kíséreltek meg, eredménytelenül. A másik olvasat Bielsa szemléletmódjából fakad: számára dominálni azt jelenti, hogy te vagy a főszereplő, cselekszel, nem reagálsz. Proaktív vagy, nem reaktív. A Lille ilyen téren dominált, de ez a főszereplő-ruha túl nagy volt a csapatra.

Ha valaki még hisz a szoros emberfogás intézményében, az maga El Loco.

Ennek azonban két következméyne volt: a játékosok egyéni felelőssége még inkább felértékelődött, az ellenfél pedig jól kialakított mozgásokkal szét tudta lyukasztani a csapat szövetét.

Bielsa Lille-je sosem akart visszazárni, a labda visszaszerzését a magas intenzitású, célzott sprintekkel akarta elérni, ami kikészítette a koncentrációt, az éretlen fiatalok pedig ugyanazon meccsen percek elteltével szenzációs megiramodásokat és óriási bakikat voltak képesek bemutatni.

Az első repedések hamar megmutatkoztak. Már a 2. fordulóban a Strasbourg ellen 0-3-as vereségbe szaladtak, amelyen kiállították a kapust, Bielsa pedig már az első félidőben tripla cserét hajtott végre.

A keret nem követett el puccsot, de nem is álltak ki mellette. A hírek szerint az edzések túlontúl ismétlődőek voltak, a Lille-ben töltött ideje alatt lefolytatott 125 szeánszból egyetlen alkalommal volt egymás elleni csapatjáték, akkor is 8 a 8 ellen, minden más formagyakorlat és helyezkedési feladat volt. Egyes játékosok nehezményezték, hogy Bielsa más poszton képzeli el a szerepeltetésüket és túlságosan a komfortzónájukon kívülre terelte őket.

Amikor már a vezetőséggel is megtörtént a szembefordulás, lehetett tudni, hogy Bielsánál forró a pite. Luiz Campos sportigazgatóról így nyilatkozott: “Elmondtam neki, hogy azok az elvek, melyek őt vezérlik szemben állnak az enyéimmel és hogy nem volt jó, hogy két hatalmi pont van, ami a csapat életére hat. Ha a hatalom megoszlik, elveszti a konzisztenciáját.”

Bielsánál egy idő után addig fajult a bizalmatlanság, hogy Joao Sacramentot, Campos Monacóból hozott jobbkezét kizárta az edzésekről, mert kémnek gondolta. Szintén ajtót mutatott Franck Béria sportigazgató-helyettesnek és a sajtófőnöknek is, amivel csak jobban magára zárta az ajtót. A gyújtópontot az hozta el, amikor Bielsa bejelentés nélkül utazott vissza szezon közben Chilébe súlyos beteg, azóta elhunyt barátjához és egykori segédzőjéhez, Luis Maria Boninihez. A Lille vezetőségénél itt telt be a pohár, 13 mérkőzés (3 győzelem, 3 döntetlen, 7 vereség) után felfüggesztették és hosszas pereskedés után váltak meg egymástól véglegesen.

Feltehetőleg nem a véletlen okozta, hogy Bielsa híres csatlósa és tolmácsa, Salim Lamrani napokkal a felfüggesztés után a Huffington postnak írt cikket Che Guevara: Az elnyomottak apostola címmel.

Bielsa Lille-ben töltött ideje egy nagy visszatartott levegővétellel ér fel. Az argentin edző korábbi klubjaiban vagy a politika kárvallottja lett, vagy ajtócsapással távozott: a Newell’s-nél beadta a kulcsot, amiért a klub vezetősége nem büntette meg a hajnal 5-ig bulizó keretet; az argentin szövetségnél nem tudott megférni Julian Grondonával a válogatott irányításáról; Chilében azért nem maradt szövetségi kapitány, mert a szövetség élére támogatott jelöltje alulmaradt a köztársasági elnök által beejtőernyőzött emberrel szemben; Bilbaóban a klub edzőközpontját építtető befolyásos alvállalkozóval rúgta össze a port.

Lille még abból is keveset látott, amit Bielsától sosem szoktak elvitatni: játékot. Ebben rejlik Bielsa legnagyobb kudarca: bár mindent tud labdarúgás tartalmáról, játékosait a végletekig ösztönzi, csapatai a közönség szívébe lopják magukat – most ebből is hiány akadt.

A többi tünet Bielsa gyenge pontját nagyította fel. Amikor a csapat dimenzióján túl kellett lépni, amikor a csapatmunka már politikává nőtte ki magát, a szerkezet megakadt. A közönség iránti odaadása, a letámadás, az emberfogás, a taktikai felkészültség és az alaposság iránt táplált elvei a maga szintjén forradalmi jelentőségűek és egy teljes edzőgenerációt megihlettek, mégis, egy hosszabb távú projektben, amelyben a labdarúgás már intézményi méreteket ölt, eddig mindenhol megbukott.