1
Áh, Párizs, ez a befogadható mennyiségnél is több romantikát, királyváltást és utcai összezörrenést látott fényes örökmozgó. Ha úgy támadna kedvünk és szükségünk lenne egy tömény kivonatra az ottani életérzésből, elég lenne csak felsétálni a Montmartre-hegy tetejére, megmosolyogni a temérdek fehér lepedőbe bugyolált élőszobrot, a hűtőmágnes árusokat, az Amelie csodálatos életében látott sarki kávézót, vagy megérinteni a Sacré Coeur-bazilika soha be nem koszolódó fehér köveit, beleszagolni a levegőbe és figyelmesen szétnézni. Lent milliószámra sereglenek a vasalóházak, ahol a köztük mélyülő vastagabb sugárutak jelzik a város ütőereit. A horizonton felbukkan a város két legismertebb tornya, a három évszázadot látott Eiffel-, tőle balra pedig a szürke és robusztus Montparnasse. Ha megpillantjuk a Szajnát és végigkövetjük folyásirányával szemben, feltűnhet Boulogne újgazdag környéke, közepén a Parc des Princes kecsesen felívelő beton bordázatával. Ha napsütéses időben járunk a város tetején, talán megcsillan Napóleon nyughelyének, az Invalidusok dómjának sárgán aranyló kupolája vagy a Concorde-tér obeliszkjének csücske. Ezer és egy más darabkát lehet még vizslatni a Montmartre tetejéről, ami a belváros északi határát jelzi az arra andalgóknak. De mi van a Sarcré Coeur mögött? Mi van a kovácsoltvas lépcsők árnyékos oldalán? Ott bizony már a dugószmogtól és dudaszótól hangos helyi Hungária-körút, a Périphérique és annak hadtörténeti eredetű csomópontjai ölelik körbe a belvárost. Ennek a körgyűrűnek és a felette visszakanyarodó Szajna közti részen terül el Saint-Ouen városrésze, amely Párizs – és a francia bajnokság – legrégibb és legérdekesebb futballklubjának, a Red Starnak ad otthont.
Franciaországnak – többek között – két dologgal van különös kapcsolata.
Egyrészt, egy település lakosainak elnevezését nem az egyszerű oldaláról fognak meg és látnak el egy “i”-raggal, hanem minden város lakosának szinte teljesen más elnevezése van, mint éppenséggel annak az adott városnak. Létezik alapszabály, de legalább annyi kivétel. Chateauroux lakosai a “Castelroussaints” (kásztelruszán), Metz-ben a “Messins” (meszán) laknak, Saint-Ouen lakosait “Audoniens”-nak nevezik (odonien) és szinte sértve érzik magukat, ha lepárizsiazzák őket.
A másik furcsaság, hogy a történelem humorérzékének köszönhetően Párizs peremében mind a mai napig előfordul olyan kerület, ahol a polgármester az országos kommunista párt (PC) képviselője. Ezt a jelenséget a választási esték televíziós közvetítéseiben csak “Vörös övnek” nevezik, utalva a térkép piros plecsnijeire a főváros északi részén.
A gazdasági és társadalmi eredetét nézve igazából nincs meglepetés ebben a választásban. Saint-Ouen, a Red Star otthona a XIX. század hajnalán még egyszerű faluként működött a nagyváros mellett, ám a közlekedés javulásával és a Szajna szállítási potenciáljának kihasználásával hamar ipari negyedé alakult át. Az első világháború után a Citroen itt húzott fel gyárat, amellyel egy komplett metropoliszt látott el autóval és egy kisvárost munkával.
Az audonniaknak mára három nevezetessége maradt: a rapper Joey Starr, a világ egyik legnagyobb bolhapiaca és a Red Star.
A foci nemcsak a Bajnokok Ligájából vagy Messi új tetkójából áll. A foci azokról a városokról és városrészekről is szól, amelyeknek a kellős közepén egy stadion ácsorog.
A Bauer-stadion 1909 óta a Red Star otthona. Egy igazi őskövület, melyet az idő lassan kezd elnyelni, de még kapaszkodik a betonerdő avarjában. Stílusa a legöregebb angol stadionokéra emlékeztet: a lelátókat tető fedi, rajta vörös cserepek, a támasztóoszlopok a lelátó legkülönbözőbb pontjain illeszkednek a talajba. Ez az a stadion, ahol nemcsak sport pereg hétvégente. Egyszerre lehet látni onnan a libegőt és a távolodó várost és a történelmet.
A stadion mellett egy hatalmas, derékszögű háromszög alakú, suta szerkezetű panelház rondít a képbe, ahol meccsnapokon minden második ablakból kikandikál egy kukkert szorongató néző. A bejáratnál tömény olajszag köszönti a szurkolókat, a játékosok anyukái árulják a sültkrumplit, a sörcsapoknál olykor U21-es játékosok ugranak be kiszolgálni. Átlagosan 1500 ember jár ki megnézni a Red Start, mely a National, vagyis a helyi NB III. osztályból próbál kitörni. Egy jegy valahol 5 és 10 euró között mozog.
Patrice Haddad ötvenes éveiben jár. Olajos bőre és göndör fekete hajfürtjei alapján egy föníciai kereskedőnek is lehetne nézni, nem pedig egy harmadosztályú klub elnökének. A meccsek előestéjén saját kezűleg csomagolja és viszit át a butikba a zöld-piros Red Staros sálakat. A labdarúgásba a reklámiparból kapcsolódott be, vagyonát a saját kezűleg felépített kreatív ügynökségből szerezte meg. Haddad jó barátságban van Hollywood klip-mágusával, Jean-Baptiste Mondinóval, de megfordul néha a tribünön Marco Simone, Bixente Lizarazu és Luiz Fernandez is.
– Egy kis Aulasnak gondolja magát – állítja Hugo Cabouret, a klub korábbi másodedzője, utalva a Lyon megalomán elnökére. – A szenvedélye arra kötelezi, hogy 200%-ot adjon bele mindenbe, de emiatt sokszor rosszul delgál. Szinte mindenkit ismer, egyszerre elérhető és egyszerre rejtélyes egy fazon. Sok kapcsolata van, számtalanszor itt hagyhatta volna a klubot, de nem tette.
Az alkalmanként felbukkanó hírességek ellenére elég a stadion körül mászkálókat megnézni ahhoz, hogy eszünkbe jusson miért olyan népszerű ez a sportág.
Az itt mászkáló audonniak azokat az időket juttatják eszünkbe, amikor az öregünkkel jártunk meccsekre.
Nagypapa botorkál a középkorú fiával egymásba kapaszkodva. Középkorú ember sietve veszi hármasával a lépcsőket, oldalán a kamasz gyerekével. És ott van a fiatalember, aki a vállán ülő kisfiának mutogatja merre van a bejárat. Bárkit meg lehet szólítani az arra járók között, alig akad olyan, aki ne emlékezne a pontos dátumra, amikor először járt a Bauerben. És nagy valószínűséggel ez az emlék tartotta őket ott hosszú évekig.
Belül viszont más a légkör, mintha nem is a meccs lenne a fő esemény.
A Bauer inkább tűnik egy találkozópontnak, ahol mindenki maga mögött hagyhatja a társadalmi kötöttségeket. Az ellenfél nem is a vendég csapat, hanem az uralkodó berendezkedés, merthogy itt kőkemény politikai üzenetek bukkannak fel. A lelátón Che Guevara sapkás fiatalok skandálják a rendőrellenes rigmusokat. A másik tribünön reggae-együttesben zenélő, korábban skinhead csoportokban jártas férfi bratyizik az idősebbekkel. A zöld-fehér zászlókon kitűzött, a klubcímer elemi részét képező vörös csillagról egyértelműen lejön, hogy itt nem egy Heineken-molinót helyeztek ki. A lelátó bejárata felett egy márványtábla lóg, rajta felvésve egy olasz férfinév és a felirat: “Résister jusqu’au bout!” (Ellenállni a végsőkig!).
2
Rino Della Negra származását tekintve olasz volt, de Pas-de-Calais-ban, Franciaország legészakibb régiójában született a húszas években. Fiatalon focistának készült, tehetséges szélsőként emlékeznek vissza rá, akinek mindene megvolt ahhoz, hogy a legfelsőbb szinten érvényesüljön. A háború ugyanakkor közbeszólt, és a német megszállás alatt lévő, De Gaulle által ellenállásra buzdított Franciaországban kettős életet kezdett el folytatni.
Miután visszautasította a német munkatábori behívót, csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz és a kommunista párt tagjaként partizán-tevékenységben vett részt. Az ország különböző pontjain szétszórt ellenállási pontok egyik legfontosabbjához csatlakozott, az örmény bevándorlók által vezetett Manouchian-csoporthoz.
Az összes közül az ő tevékenységük volt a legfenyegetőbb a németbarát francia kormány számára, lebuktatásukhoz propaganda jelleggel készült az “Affiche rouge” (Vörös plakát), melyen 10 névre tűztek vérdíjat, igaz, Della Negráé nem szerepelt a felhíváson. A Manouchian csoport 1943 júniusában elérte egy magas rangú tisztviselő kivégzését, ám a német hírszerzés nyomukra bukkant és Manouchiant, Della Negrát és 22 társukat 1944 februárjában kivégezték. Többségük külföldi származású, Franciaországban élő, harmincas férfi és nő, köztük egyébként a magyar származású Thomas Elek is.
– Mi szurkolók döntöttünk úgy, hogy a reflexiónkat Rino Della Negra személye köré építjük, mert ápolni szeretnénk a klub hagyományait. – Vincent Chutet Mezence, a Collectif Red Star Bauer nevű szurkolói csoprot elnöke. – Rinóban magunkra ismerünk, az ellenállási tevékenységében és a humanista elkötelezettségében, amit a német megszállás alatt tanúsított. Rino Della Negra nem azért lett ellenálló, mert a sport iránt volt elkötelezett, de azt hozzá kell tenni, hogy a Vichy-féle bábkormány nagyon is tartott a sport urbánus és népi mozgalmától, mert tudta, hogy keresztbe tehet a politikai céljainak.
Franciaország nem hiába látott a befogadható mennyiségnél is több királyváltást és utcai összezörrenést. Az ellenállás-fogalma össze sem hasonlítható bármelyik magyar történelmi időszak alatt szervezett ellenálláshoz, minthogy az ottani “elméleti” kommunizmus gondolata sincs pariban azzal, amit itthon gulyáskommunizmusnak hívnak. Ugyanazok a fogalmak, de teljesen más jelentéstartalommal.
Ellenállónak lenni számukra egyet jelent azzal, hogy soha, semmilyen körülmények között, semmiféle külső (vagy belső) hatalomnak nem adja meg magát, koplaljon akár a hegyekben vagy bújtasson valakit a pincéjében. Ellenállni azt jelenti, hogy az ellenfél nincs úrrá rajtunk, még akkor is, ha az ellenfél a főnök. Ellenállni azt is jelenti, hogy – ottani kifejezéssel – összeszorítjuk a könyökünket, összefogunk és együtt megállíthatatlanok leszünk.
Ami pedig közös a francia kommunista és ellenállási eszmében, az a minden körülmények közötti egyenlőség, annak meggyőződése, hogy senki nem kerekedhet felül a másik felett, ha ez mégis előfordulna, akkor harcolni kell ez ellen.
Ezt az identitás-elemet pedig a Red Star minden pórusában érezni lehet. És mégis ki ellen lehetne a legjobban érvényesíteni ezt az eszmét, mint egy újgazdag uralkodó óriásklub ellen? Minél több focival szembesülünk, minél több nyálcsorgató csuka hirdetését látjuk, annál inkább megnő a jelentősége annak, hogy a sport és a labdarúgás túl tudjon mutatni a saját keretein kívül.
Vive la résistance – a sportban
Franciaországban egyébként a háború alatti ellenállásnak több szerveződése is volt a sportéleten belül. Ilyen volt a fű alatt terjesztett röplap, a Sport libre, amely antinacionalista üzeneteket közvetített a lakosság felé, vagy a LOU-csoportban tevékenykedő Anatole “Tola” Vologe személye, ez a litván származású sportszörnyeteg, aki rövid élete (a Gestapo fogta el és végezte ki ‘44-ben) alatt pingpongban országos bajnok lett párosban, háromszor nyerte meg az országos 4 x 400-as váltót és negyedik lett gyeplabdában az 1936-os olimpián. Az Olympique Lyonnais edzőközpontja ma az ő nevét viseli.
A Red Starhoz hasonló géntérképpel megáldott klubok egyébként a nagyobb bajnokságokban is akadnak.
- Ott van Vallecas városnegyede Madridban, amit mindig is ütközőzónának használtak a francoisták, s ahol a Rayo Vallecano szurkolóinak újabb és újabb generációja bújik ki a munkásnegyedből. Valahol messze a Real és az Atletico mögött ők voltak, akik gyűjtéseket szerveztek a haiti földrengés áldozatainak, vagy kuporogtak össze 20 ezer eurót egy 85 éves néni kilakoltatása után.
- Vagy ott van Hamburg kikötőjének egyik forróbb városnegyedének, St. Paulinak a közössége, mely mind a mai napig ápolja a kalóz-kultúrát, nyíltan antifasziszta és fellép a szexizmus és a homofóbia ellen is. Ők azok, akik már a 60-as években maguk között tudhattak egy színesbőrű játékost és az elnökük, Cornelius Littmann 2003 óta nyíltan vállalja, hogy meleg.
- Vagy ott van az olasz csizma Korzikához legközelebbi pontja, Livorno, amely egy erősen szélsőjobbos közegben próbálja megőrizni a munkáskultúrát, s amelynek kultikus figurája, Cristiano Lucarelli a Torninó milliárd lírás ajánlatát elutasítva választotta szíve klubját és lett gólkirály 2005-ben.
Ezek a klubok – már csak eredettörténetüket tekintve sem – soha nem fognak a trófeagyűjtő elitbe tartozni. Nem lehet eldönteni róluk, hogy több év van-e hátra a következő címükig, mint mióta megnyerték az utolsót. Az általuk hordozott üzenet azonban legalább olyan súllyal bír, mint a kereskedelmileg kifacsart sikertermékeké. Az eredmények és a teljesítmény mellett ott van a zászlajukon a történelmük tisztelete, a közösségüket összetartó kötelék ápolása és a gondolkodásmódjuk kivonata a világban elfoglalt helyükről.
A Red Star egy hasonló történelmi klub, melynek imázsa Franciaország legkülönbözőbb szegleteiben is nagy népszerűségnek örvend. Egy olyan egyesület, amely a szerény körülményei ellenére már most egy olyan pozíciót foglal el, mint egy fővárosi ellenpólus.
3
Azok számára, akik életükben legalább egyszer olvasták a labdarúgó világbajnokság nagy történelemkönyvét, ismerősen csenghet Jules Rimet neve, mégis kevesen tudják róla, hogy a VB-k atyja volt az, aki négy barátjával együtt 1897-ben megalapította a Red Star Atletic Club-ot. A névválasztás magától értetődő, ha azt nézzük, hogy abban az időben a labdarúgás a La Manche csatornán túl volt felvirágzóban. Első pályájuk hol máshol, mint az Eiffel-torony tövében lévő Mars-mezőn volt, melyet el kellett hagyniuk, hogy aztán több állomás után 1909-ben megtalálják végső otthonukat, az akkor épült Stade de Paris-t, ami azóta Stade Bauer lett.
A Red Star elnevezés amúgy a társadalomfilozófiai tálalás alapján simán lehetne a kommunista hovatartozás jele, de eredetileg szó sem volt erről. Jules Rimet konzervatív nemesi családból származott és ezekből a körökből nem is nagyon lépett ki pályafutása során. A legenda szerint Rimet a titkárnőjét kérdezte meg arról, mivé is keresztelje frissen ropogós klubját. Miss Jenny családja akkoriban Angliában élt, melyet a Red Star Line hajótársaságon keresztül tudott meglátogatni, innen már nem kellett sok az isteni szikra kipattanásához.
Jules Rimet azért sem pengethetett politikai húrokat a világ tudatalattijában, mert a vörös csillag, mint jelkép először csak 1923 tűnt fel először a szovjet lobogón, a francia kommunista pártot pedig már 1920-ban megalapították. A Red Star tehát a neve ellenére nem egy francia Crena Zvezda. A történelem később érte utol a klubot és formálta azt a maga képére.
Annak ellenére, hogy a Red Star története milyen sok évtizedre nyúlik vissza, a klub aranykora is olyan messze van, hogy innen nézve csak egy pici pontnak tűnik. Az örökvitrinben ott lóg öt francia kupa, két másodosztályú bajnoki cím és számtalan regionális cím, amit annak köszönhetnek, hogy egyszer hol így, hol úgy rajzolták meg a térképet. A legtöbb címük azonban a békeidőre, 1920 és 1948 közé esik.
Magyar vonatkozásban a klub legendái közé tartozik André Simonyi, a Miskolci Attila egykori honosított labdarúgója, de játszott ott még Keller József, a fradisták egyik közkedvelt figurája. Ha mégis mondani kellene olyan neveket a lehető legvéletlenebb sorrendben, akik megfordultak a klubban, akkor mondhatnánk Helenio Herrerát, a catenaccio megálmodóját (1940-1942 között szerepelt ott játékosként), Roger Lemerre-t, a 2000-es EB győztes francia válogatott szövetségi kapitányát, vagy Roger Magnussont a svéd válogatott ismert játékosát.
Játékosneveldéje a mai napig világhírű, a Red Star a focistává – vagy valami mássá – válásuk egy állomását jelentette Khalilou Fadigának, az Arsenal volt-kristálypoharának, Abou Diabynak, Lassana Diarrának, Alexandre Songnak vagy Moussa Sissokonak.
A hatvanas évekre a klub egyre gyorsabban csúszik le a lejtőn és kiesik a helyi másodosztályból. Ekkor azonban egy elképesztően mutyis lépésre szánja el magát az akkori keleti blokkal üzletelő elnök, Jean-Baptiste Doumeng, aki klubját, az FC Toulouse-t egész egyszerűen fuzionálja a politikai preferenciáihoz jobban illő Red Starral. Utóbbi átveszi az “FC”-t az előbbitől, ezután az egész csapat, szakmai stáb és csinnadratta felköltözik a fővárosba, Toulouse városa pedig mindenki megdöbbenésére klub nélkül marad.
Az ügylet kiváltja a politikai résztvevők bosszúját és onnantól kezdve megtiltják a hasonló összeolvadásokat. Doumeng egyébként tovább ügyködik a labdarúgás világában, de a Red Star 1985-ös kiesése ellen már ő is kevésnek bizonyult. Két évvel később, a temetésén egy olyan virágkoszorút helyeztek a sírjára, melynek feladója Fidel Castro volt. Mégiscsak.
4
A Bauer stadion sajátos hangulata és egyéniségei mellett abban is kitűnik, hogy idősebb a Sacré Coeur-nél. A létesítmény állapotára való tekintettel nagyon úgy tűnik, hogy sem a szövetség, sem a hatóságok nem fogják engedélyezni, hogy jövőre a Bauer stadionban szervezzenek meccseket. Megoldás lehet ilyenkor hogy átköltöznek egy olyan helyre, ami feledteti a pillanatnyi gondokat. Kapóra jön, Saint-Ouen szomszéd-kerülete Clichy, ahol az ország legnagyobb rendezvénycsarnoka, a Stade de France áll. Csakhogy a szurkolók erről hallani sem akarnak.
“A Red Star = Bauer, sehol máshol” – feliratú transzprens diszíti a főtribünt, amióta a vita felkerült a politikai napirendre. Mivel a stadion a kerület kezében van, elsősorban tőle várják a tervet, csakhogy William Delannoy polgármester inkább a kivárásra vár.
– Lassan egy éve, hogy az önkormányzat figyelmét felhívtuk, hogy az állapotok tarthatatlanok, nem felelünk meg a normáknak, ha feljutnánk a Ligue 2-be – állítja vészjósolóan Patrcie Haddad, a korábban bemutatott elnök. – Jelenleg csak a városi előírásoknak teszünk eleget, de a szövetség elvárásaitól nagyon messze vagyunk. Ahhoz biztosítanunk kellene egy biztonsági protokollt, egy orvosi ellátóközpontot, térfigyelő kamerákat…Elfogadhatatlan lenne, ha a környéken nem találnánk egy ideiglenes otthont.
Haddad jelenlegi legfőbb igyekezete, hogy ne essen a két szék közé. Tisztában van a Red Star-márka értékével, de a politika passzív válasza miatt kénytelen valahol a visszafogott ambíció és a szurkolói szeszélyek között egyensúlyozni. Az őt ért kritikák szerint kevés kezdeményezőkészséget mutatott abban, hogy befektetőket keressen egy stadionfelújítási projekthez, netán egy új létesítmény felhúzásához. A merchandising-gépezet pedig finoman szólva is valahol a második világháborús Citroen-gyár állapotára emlékeztet. A stadion melletti lokálban több ember fordul meg, mint a hivatalos store-ban, ahol mezen és sálon kívül nem akad más relikvia. A stadionkérdés pedig nemcsak az elnököt, de a szurkolókat is erősen foglalkoztatja.
Gilles Saillant az Olympic nevű kocsmában ücsörög, ez a Red Star szurkolói törzshelye. Az asztalok többségénél idősödő férfiak ülnek, elvétve akadnak a fiatalabb korosztály képviselői. Bár túl van már a hetvenen, barátai a Red Star “élő emlékének” becézik. Egész élete alatt 250 kilónyi anyagot halmozott fel, cikkeket, kivágásokat, személyes tárgyakat. Bármikor fel tudja idézni, hogy mondjuk Steve Marlet-nak, a Lyon és a Fulham egykori csatárának mennyi válogatottsága volt karrierje során. Miért pont Steve Marlet? Mert valójában Red Star nevelés, sőt, jelenleg Marlet a klub segédedzője.
Saillant egészen kiváltságos szerepet töltött be élete során: ő volt a klub házi tudósítója. Informális jelleggel, jelképes juttatásért cserébe összeállításokat készített a helyi hetilapba, ami mellé befért egy kis versenytárs-elemzés is. Szabad bejárása volt bárhova, mintha ő lett volna a mindenes, csak láthatatlan módban, notesszel a kezében. Roger Lemerre edzősködése idején, 1980-ban mondták meg neki először, hogy a kispadra azért már nem kellene leülnie.
– Annak ellenére, hogy nem éltünk meg forradalmi pillanatokat, volt részünk pár rendkívüli alkalomban. A dicsőséges időszak inkább a háború előttre tehető. De megünnepelhettem a D4-be való feljutást 1980-ban, a D3-mat 1981-ben és a D2-t egy évvel később. – Gilles azt jósolja, hogy a Red Star idén megnyeri a bajnokságot. – Ha össze is jön, ez lesz a második feljutás a nyolcvanas évek óta. De mégis nagyon aggódom amiatt, hogy nem lesz stadionunk. A legújabb pletykák szerint Amienban vagy Beauvais-ban fogunk játszani. Ha ez így lesz, egy éven belül meghalunk. Nem szabad becsapni magunkat, ha feljutunk, akkor a következő évben a bennmaradásért fogunk küzdeni. Ahhoz pedig kelleni fog a közönség. Szükségünk lesz egy teli stadionra a régióban. El tud képzelni 3000 ember a Stade de France-ban? Teljesen komikus lenne!
Párizs északi része nagy átalakulási lehetőséget nyújt és ennek a Bauer stadion láthatja kárát. Csakhogy a Bauer nem egy olyan hely, mint a többi. A Red Star egy különleges klub, melynek az előtte heverő kihívásai ugyanazok, mint egy fejlődő klub esetében: a gazdasági növekedést elősegítő tényezők (szponzorok, jegybevételek, khm, TV jogok) jelenleg olyan szinten állnak, hogy nehéz bármi hosszú távú stratégiát felvázolni.
Lesz-e a Red Star is valaha olyan sikeres az első osztályban, mint a Sankt Pauli vagy a Rayo Vallecano? Előfordulhat, hogy Párizsnak is lesz-e olyan box ringje a Ligue 1-ben, mint Londonnak, Madridnak, Rómának vagy Berlinnek? A potenciál meglenne hozzá, de úgy tűnik, mintha a klub irányítói hevesen rángatták volna a kormányt a megalomán projekt és az ambícióhiány között.
A audonni embereké marad az emlékezés feladata. A klub történelme átnyúlik a sport világán és a szurkolói közösség is egy nagyon színes társadalmi hálót képez. Ha sikerülne egy kezdeményezőbb, és kevésbé ellenálló hozzáállást tanúsítaniuk, elkötelezett tervekkel, hűen megmaradva a gyökereikhez, akkor szilárdabb alapokra lehetne helyezni a Paris Saint Germain méltó riválisát.
5
Május közepén a Red Star az utolsó előtti fordulóban egy apró, Cannes melletti mediterrán városba látogat. A Fréjus csapata 8. a tabellán és légüres térben mozog: nincs esély sem a feljutásra, sem a kiesésre. A Red Star eközben még mindig éllovas.
Az első percek alapján úgy tűnik, nem lesz egy sétagalopp a vörös csillagosoknak ez a meccs, Planté kapus (megfordult Caen-ban) vállsérülése miatt nélkülözniük kell az egyik fő vezéregyéniségüket. A kezdőben ott van David Bellion (megfordult a Manchester Unitedben és a Bordeaux-ban), aki több alkalommal is gólt szerezhetne, de az utolsó mozdulatot nem sikerül sikeresen kivitelezni.
A Fréjus a 60. percben nagyon úgy néz ki, hogy bezsebeli a győzelmet, amikor jön a csereként beállt Belvito és 2-1-re szépít a Red Star.
Az elképesztően lomha fekete cölöp, Madou révén 3-1 lesz az eredmény a 90. percben, de ekkor Belvito megkongatja a vészharangot: Sliti az ellenfél tizenhatosánál mindenkit végigcselez és középről kilövi jobbal a bal sarkot.
A 93. percben egy szélről érkező felívelést a csatár Belvito visszateszi fejjel az üresen hagyott Slitinek, aki a pattogó labdát ideális magasságból egy bődület nagy jobbossal beküldi a ficakba. Egyenlő az állás, a Red Starosok széttépik egymásról a mezt a döntetlen örömében.
A meccs lefújásáig egy maréknyi másodperc van hátra, amikor egy mélységi labdát Lefaix pont jó ütemben tud átvenni, a Fréjus védői mintha nem hinnék el, hogy még ez a támadás is belefér az időbe, de mire észbe kapnak, már ott csorog a labda a hálóban. Az összes zöld mezes örömsprintben vágtat a lelátók felé. A 94. percben vagyunk, Sébastien Robert emberei 3-4-re fordítják meg a mérkőzést és immár beérhetetlen előnyre tesznek szert.
2015 őszétől a Red Star újra a francia másodosztályban játszhat.
***