Amikor Unai Emery, a PSG frissen kinevezett edzője bemutatkozó sajtótájékoztatóján már fél órája beszélt ragályos odaadással az általa preferált játékrendszerekről, olyan érzésem támadt, mint egy üdítős palack kinyitásának hosszan kitartott hangja.
A Sevilla korábbi nyerő emberéből hiányzik Mourinho arroganciája, Guardiola mélyfilozófiai oldala és Klopp susogós melegítős nyári kollekciója, ugyanakkor mindegyikükből ott található egy építőelem a spanyol edző személyiségében. Minél jobban meg fogja ismerni a francia közönség, annál inkább rá fog jönni, hogy Emery nem más, mint Laurent Blanc inverz tükörképe. Ami a PSG korábbi Professzorának gyengesége volt, az Emery esetében kiemelkedő kompetenciát jelent: nincs túlmisztifikálva a pszichológiai munka, nincs laissez-faire hozzáállás, nincsenek távolról megfigyelt edzések, legnagyobb örömünkre pedig újra előkerül a francia edzők körében a szertárba szorult mágnestábla.
Az alábbi interjú egy Emery-vel készült két részes maratoni értekezés fordítása a So Foot magazinból, kiegészítve egy Tuttosportnak készült interjúval. Az összedolgozást az indokolta, hogy a témák és a konkrét kérdések között több átfedés is szerepelt, amelyet Emery hol röviden, hol hoszabban válaszolt meg, így kirajzolva a nagyobb képet egy szenvedélyesen profi edzőről.
A beszélgetés három részből áll: első körben a pszichológiához való hozzáállásáról tudhatunk meg többet, ezután a játékról alkotott elképzeléseit taglalja, a végére pedig részletes képet kapunk a lézerpontos taktikai felkészítéséről.
***
Ön focistaként is játszott magasabban jegyzett bajnokságokban. Edzőként játszatná magát a csapataiban?
Nem hiszem. Technikás voltam, de pszichológiailag gyenge, nagyon labilis. Túlságosan imádtam a focit ahhoz, hogy megőrizzem a hidegvérem. Túl nagy nyomást helyeztem magamra. A lábaim jók voltak, a problémák a fejemben kezdődtek. Nem volt győztes mentalitásom.
Miért?
Nehezen viseltem a nyomást. Túl jól akartam mindent csinálni, de ehhez nem voltam elég jó. Mindig is perfekcionista voltam. Tudtam, hogy valamit tennem kell ahhoz, hogy jobb legyek, de ehhez nem voltam elég tehetséges és túlságosan ideges típus vagyok. Annak idején nem találtam a módját annak, hogy jobb legyen a játékom. Túl magasra helyeztem a lécet magammal szemben. Aztán fizikailag sem voltam a topon…(Közbevág.) Ha jobban belegondolok, sok hiányosságom volt. Nem volt akkor olyan elemző készségem, mint most. Nem láttam magam kívülről. Tudtam, hogy hiányzott valami, de nem tudtam meghatározni a problémát. Ha rájöttem volna, talán nagyobb karriert futottam volna be, mert remek bal lábam volt és a játéklátásom is átlagon felülinek bizonyult.
Edzőként miben különbözik a 10 évvel ezelőtti önmagához képest?
Főként a magasabb szintű bajnokságok jelentik különbséget. Hamar felfigyeltek rám, gyorsan jöttek a jó eredmények. A foci bonyolult, de edzőnek lenni még bonyolultabb. Állandóan pengeélen kell táncolnod. Ha kiengedsz, hamar meghalsz. Most még felfelé ível a karrierem, de tudom, hogy egy nap az irány megfordulhat. Minden edzőnek úgy kellene felkészülnie a kudarcra, mint ahogy a meccseikre. Ez is a meló része: ha ki kell cserélni az egyik csavart, elsőként az edzőhöz nyúlnak.
Hogyan lehet erre felkészülni?
Egyszerű: soha nem szabad a jövőre gondolni. Soha! (Kiabál.) Ha túlságosan előregondolkodsz, csak kétségeket találsz. Aztán ha megállás nélkül a jövőre gondolsz, azt is jelenti, hogy közben nem csinálsz semmit. A távoli jövőm a holnap. Azért dolgozok ma, hogy a következő meccsen jól teljesítsen a csapat. Ha vége a meccsnek, a másnapi edzésre gondolok. Semmi egyéb. Ez egyfajta mentális rutin, amihez hozzászoktattam magam, és abban segít, hogy ne őrüljek meg. (A szája elé teszi a kezét és a plafonra néz.) “Jövőre azt akarom, hogy… Nem. MOST fogom megcsinálni!” (Grimaszol.) A labdarúgásban megpróbálhatsz mindent kontrollálni, de végtére csak ő ott fent fogja eldönteni, hogy mi lesz. Lehetsz hős, ha 3 meccset megnyersz, de lehetsz egy nagy nulla, ha három meccset elbuksz. Semmi értelme aggodalmaskodni.
Miért érdekli ennyire a pszichológia?
Mindig is foglalkoztatott. Ahogy mondtam, játékosként voltak hiányosságaim, ezért nem akarok olyan játékosokat, mint amilyen én voltam. A pszichológia oldaláról megfogva, nekem forgatókönyveket kell gyártanom: ki kell találnom szituációkat, hogy a játékosokban jól rögzüljön, mivel állnak szemben. A pályán nem akarom, hogy a játékosaim meglepődjenek vagy megilletődjenek, mert az azt jelentené, hogy rosszul végeztem a dolgom. Elbukhatunk egy meccset egy részleten, de a hozzáálláson soha.
Van mentális felkészítő a csapatában?
Nincs. A csapatom motiválásának feladata az enyém. Ezen a téren igyekszem feljeszteni magam, rengeteget olvasok. Nemcsak a taktikai vetületével foglalkozom, hanem az érzelmi részével. Mindig azt kérem a játékosaimtól, hogy hallgassanak a szívükre és szeressék a focit. Nemcsak a taktika révén nyerhetsz a fociban. Szükség van az egységre az ész és a szív között. Először az érzelmek jönnek, aztán a taktika és a tudás.
Milyen könyveket olvas?
Most éppen az Érzelmi intelligenciát Daniel Golman-től. De nemrég olvastam André Agassi életrajzát. A játékosaimnak szoktam könyveket ajándékozni. Előfordul, hogy éppen azt forgatják és nem a Playstation-ön lógnak. (Mosolyog).
Amikor a Valenciához került a válság kellős közepén, a kinevezésekor egyből arról cikkezett a sajtó, hogy hamarosan Luis Aragonés fogja átvenni a helyét. Elég idegörlő lehetett, nem?
Egész jól tűrtem. Felhívtam Villalongát (az akkor ideiglenes hivatalban lévő klubelnök) és találkozót kértem tőle. Hat órát kellett várnom. Amikor végül fogadott, egyértelműen megkérdeztem tőle: “Én vagyok a Valencia edzője, IGEN, vagy NEM?” Tudtam, hogy Aragonés érkezése több volt puszta pletykánál, de friss szerződésem volt… Nehezen képzeltem el, hogy a játékosokkal konfrontálódjak, ha közben inogott alattam a talaj. Negyed óra után Villalonga azt mondta: “Most meg foglak csókolni jó erősen, hogy tudd, hogy téged akarlak edzőnek.” Megtettük, a hagyományos módon. Ez a gesztus többet ért a világ összes szerződésénél.
Ez megerősítette?
Igen. Az ott töltött időszak alatt 3 elnököm volt és 4 sportigazgatóm, de mindig ugyanúgy dolgoztam. Számomra az öltöző volt a menedék. (Feláll, széles mozdulatokkal kalimpál) “Unai, van itt valaki, aki azt mondja, ki fognak rúgni!” Nem érdekel, folytatom a munkát. “Unai, rengeteg probléma van, válságban vagyunk!” Nem érdekel, folytatom a munkát. Úgy haladtam, hogy közben nem figyeltem arra, amit mondtak. Ismered Sancho Panzát, aki Don Quijotét követte a szamarán?
Igen…
(Felvesz egy teátrális beállást, mélyre vált a hangja) “Don Quijote, a kutyák már a nyomunkban ugatnak!” “Ne törődj vele Sancho Panza! Vissza ne fordulj, kövesd a horizontot és nyargaljunk együtt”. Valenciában ugyanazt csináltam, amit ők. Nem fordultam hátra soha.
Ugyanúgy lehet egy nagy klubot is vezetni, mint egy Lorcát vagy Almeríát?
Egy nagy klubnál több a kötelezettség, de a munka ugyanaz marad. Nem igazán aggódom emiatt. A Lorcánál rengeteg pontot kellett szereznünk, de elértük. Valenciában rengeteg pont kellett, hogy a BL-be jussunk, de megcsináltuk. Szeretem különválasztani a nyomást és a saját elvárásokat. A “Nyerni kell” nagyon különbözik a “Nyerni akarok!”-tól. (Zsongani kezd) Aktív, proaktív, bam, bam! Az önelvárás a meggyőződésből fakad. Nekem nem kell, hogy bárki is mondja, hogy nyerni kell. Tisztában vagyok vele.
A játékos érti mi a különbség a nyomás és az saját elvárás között?
Meg kell értetni vele. Ebben a szobában, ahol beszélgetünk, jellemzően 25-en ülnek és hallgatják, mit mond az edző. Aki el akar bújni, vagy aki fél, az mindig hátra ül. Amikor látom, hogy elpuhultak, előre ültetem őket. Azt akarom, hogy vegyenek részt a beszélgetésben és mondják el a véleményüket. Amikor hátul ülsz, nem sok közöd van ahhoz, ami ténylegesen történik. Tudom, mert az iskolai éveim nagy részét ott töltöttem: így tudtam stírölni a csajokat. Itt nincsenek lányok, így nem sok értelme van, hogy hátul maradjanak. A foci egy megállás nélküli természetes kiválasztódás. Konstans és megállíthatatlan. A profik, akik ezt nem értik meg, hamar koppanni fognak.
De ez lehet más problémáknak is a tünete, nem?
Ha valaki nem játszik a meccseken, az mindig fáj az egójának. Szégyelli magát. A focisták úgy érzik, akkor élnek igazán, ha reflektorfényben vannak. Az emberek szemén keresztül csak a teljesítményükön keresztül élnek, ezért ha nem játszanak, minden drámaivá válik. Furcsa módon az ego főleg akkor fáj, ha a csapatnak jól megy. Ha egy játékos nem vett részt a kudarcban, mindjárt kevésbé fáj neki az élet. Felszabadultnak érzi magát, de én ezt gyávaságnak hívom. Amikor fenéken billentek egy játékost, akkor azt akarom, hogy az egész csapat azt kiabálja “Aú!”. A győzelmek és a vereségek is kollektívek. Ezért rotálom annyit a csapatot. Azt akarom, hogy mindenki be legyen vonva.
Ön szerint ki a jó edző?
Az a jó edző, aki képes az optimális teljesítményt kihozni a rendelkezésre álló játékosokból. Egy jó edző egy olyan gép, ami önbizalmat nyújt. Ha meglátom a játékosaimat, hogy épp leszegett fejjel mennek, odamegyek hozzá: “Hé te, mégis mi a fenét csinálsz?!” Megragadom a tarkójánál és kiegyenesítem: “Látod, így kell tartanod magad!” Egy optimista vagyok. (Ismét zsongani kezd.) Aktív, proaktív! Érted? Ha valaki leszegi a fejét, odavágok és “BAM!”. Büszke játékosokat akarok, nem áldozatokat.
Ki az az edző, aki optimális teljesítményt hoz ki a játékosaiból?
Az első számú nekem Guardiola. Aztán ott van Mourinho, de kicsit csalódást okozott, mert néha azt érzem, hogy bort iszik és vizet prédikál. A Portóval például elképesztő munkát végzett. Az a letámadás, amit akkor műveltek a játékosai, abban az időszakban egészen rendkívüli volt. Akkor előre haladva védekeztek, miközben az Internél az egész csapatblokk visszalépett. Ami érdekes Mourinhónál, az nem látható a pályán, sokkal inkább a jéghegy alatti rész izgalmas. Szerettem azt az ötletét, hogy az edzőközpontjukban végtelenítve futtatják a videókat a soron következő ellenfélről. Szerintem ez egy zseniális módszer a játékosok ösztönzéséhez. Manapság kevesebb ilyet hallani Mourinhóról. Amikor azt állítja, hogy mindent megtesz abból, amit mond, szerintem valójában hazudik.
Guardiolához hasonlóan, ön is szereti a alsóbb bajnokságokat. Mi az, ami megtalálható ott, ami nincs az elitben?
A másod- és harmadosztályban többet gondolkodnak stratégiában. Mivel homogénebb a mezőny, az egyik legnagyobb fegyver a pontrúgásokban van. Miguel Álvarez az egyik legnagyobb specialistája ennek Spanyolországban. Ha újdonságot akarok látni, leleményességet, akkor őket nézem. A felsőbb bajnokságban az edzők konzervatívabbak, kevesebbet kísérleteznek, inkább olyan sémákat gyakoroltatnak, amik már bejöttek korábban, mintha félnének kockáztatni. Az innováció a bátraké. Ha működik, azt mondják látnok vagy, de ha nem jól sül el, hamar őrültté válsz.
Ön őrült, filozófus, vagy Sacchi-rajongó?
Sacchi iránt sokáig érdeklődtem. Tudom, hogy a 4-4-2-es rendszere forradalminak számított, hogy az átlós védekezésük négyesláncokkal példaértékű volt és rengeteg koordinációt igényelt az a fajta játék. De ez minden. Más edzőknél is megtalálhatók ezek a jegyek, adott esetben Beniteznél is. A fociban kétféleképp védekezhetsz: vagy azért, hogy ne kapj gólt, vagy azért, hogy támadhass. Én azt gondolom nemcsak akkor lehet meglepni az ellenfelet, ha támadsz, de akkor is, ha védekezel. A jó védekezés még nem jelenti azt, hogy védekező szemléleted van, hanem azt, hogy jól szervezett vagy. Én azért védekezek, hogy támadhassak. Azt akarom, hogy a játékosaim minél előbb elvegyék a labdát az ellenféltől. Aki ebben nagy hatással volt rám, az Bielsa. Hozzá közelebb érzem magam, mint Sacchihoz. Lehet amiatt is, mert Bielsa kortárs edző.
Melyik a fontosabb: a játékrendszer, vagy a filozófia?
Micsoda kérdés!!! A játékfilozófia, természetesen. Szoktak azért kritizálni azzal, hogy “Unai, nincsenek pontos ötleteid”. Baromság! A fejemben minden világos. A filozófiámat nem nehéz megérteni: azért védekezek, hogy támadjak. A játékrendszer csak a gyakorlati kivetülése annak, amit gondolsz. De aztán 20 játékossal több száz kombinációt tudok létrehozni. Miért fosztanám meg magam ettől?
2008-ban azok közé tartozott, akik megjósolták a spanyolok EB-győzelmét. Mégsem volt túl elismerő a tiki-takával szemben…
Utálom ezt a kifejezést. Egy üres lózung. Egyetlen edző sem fogja azt mondani, hogy ez egy szakmai kifejezés. Ezt a sajtó találta ki, a szurkolók fantazmagóriája. Ez csak szaros marketing. A spanyolok a győzelmükkel hatással voltak a Ligára, mint ahogy a francia klubok is átvették Aimé Jacquet (a VB-győztes francia válogatott szövetségi kapitánya) 1998 taktikáját. A stílus alatt azt értem, hogy olyannak kell lennie, amit kellemes nézni. A válogatott megtalálta a saját stílusát, de amit az EB-n és a VB-n legutóbb nehezen tudott érvényre juttatni, az a játékidentitása. A stílus és a játékidentitás számomra két nagyon különböző fogalom.
Franciaországban nem nagyon tesznek különbséget: sok edző Jacquet védekező szemléletét vette át.
Franciaországban először azért játszanak, hogy ne kapjanak ki. Spanyolországban, még ha vannak is ilyen csapatok, elsősorban arra törekednek, hogy a másikra erőltessék az akaratukat. A focikultúra is nagyon különbözik. A francia edzők azért támaszkodnak Jacquet modelljére, mert számukra ő a referencia. Ehhez az is hozzájárult, hogy a szakmai vezetés ezt tűzte ki követendő iránynak. Mi is másoljuk a világbajnokokat, ahogy odahaza Önök is tették a Kékekkel. A különbség, hogy a világbajnokaink a Barcelona játékfilozófiájából merítettek, ami számomra az abszolút követendő példa. Önöknél nincs Barca, de vannak más értékeik, amikkel dominálni tudtak korábban. Mások a referenciák. A La Ligában sok csapat próbálja másolni a Barcát, de a saját fegyvereivel. De legalább a hozzáállás adott: csak az előre számít és hogy több gólt rúgjanak az ellenfélnél.
Sokszor az az érzetünk támad, hogy a csapatai többet keresik a mélységet, mintsem a labdabirtoklást. Ez is része a filozófiának?
A csapataim birtokolhatják a labdát 2 percig, de vezethetnek egy támadást 10 perc alatt. Nem érdekes az idő, a fontos, hogy mire jutnak adott helyzetben. Ha kialakíthatok egy támadást úgy, hogy nem kell a birtoklási fázisokon átesni, akkor ugorjuk át azt a fokot! A Barca is szereti a birtoklást, de ha látják, hogy gyorsan véghez lehet vinni valamit, ők sem várakoznak feleslegesen. Egy jó szisztéma azt jelenti, hogy olyan rendszered van, ami több lehetőséget nyújt egy meccs alatt. A szisztéma az, amivel életre kelted a játékhoz való hozzáállásodat. Én támadni akarok, de előfordul, hogy néha egy duplaszűrőt rakok a középpályára, hogy biztosítam a hátvédeimet…Lehetetlen minden tojást ugyanabba a kosárba rakni. A rendszereim 70%-ban abból adódnak, hogy mik a játékosok adottságai. A maradék 30%-ban alkalmazkodom az ellenfél karakterisztikájához. Ezt a felosztást alkalmazom a legtöbbször.
Mennyi időt szánnak a videóelemzésekre?
A stábommal az ellenfelek utolsó 4 meccsét szoktuk tanulmányozni: csak a hazai meccseiket, ha idegenbe megyünk és csak az idegenbelieket, ha otthon játszunk. Ezt követően előkészítjük azokat a bejátszásokat, amiket a csapattal együtt fogunk feldolgozni. A meccs előtti napon 1 órát, a meccs napján 20 percet foglalkozunk vele. Főként koncepciókat, mozgásokat és kollektív sémákat próbálok bemutatni. A stáb egy tagja pedig az egyéni felkészítéssel foglalkozik.
Mit figyel konkrétan a videós elemzéseknél?
A mérkőzéseken rengeteg dolog mellett megyek el, miközben mégis aktívan figyelek. A videóval visszatérhetsz arra, amit nem vettél észre. Ha például rúgunk egy gólt, akkor látom a felépítést, a gólpasszt, a gólt. Oké, de ez a mozgás, amit ezerszer megismételtünk az edzésen, most miért működött és múlt héten miért nem jött össze? Ilyen esetben azok helyezkedését figyelem, akik nem vettek részt az akcióban, de akik így, közvetett módon, befolyásolták a kimenetelét. A csapatom által rúgott gólok általában nem érdekelnek. Inkább az apró részleteket figyelem.
Beszéljünk egy kicsit taktikáról. Az edzésein a labdának mindig van szerepe?
Leszámítva a sérülés elkerülését célzó munkát, a dinamika-fejlesztő és az aerob gyakorlatokat, a játékosok mindent labdával végeznek. Összességében ez a feladatok 80-85%-a.
Hogyan oktatja a letámadást, ami a csapatainak az egyik legjellemzőbb ismérve?
Először a pályán magyarázom el, aztán egy csapatok elleni gyakorlatban. Mindkettőt megtámogatjuk videókkal. Egy kolléga pedig teremben, egyénileg foglalkozik a játékosokkal, hogy megerősítse bennük. Mielőtt taktikai feladatokat készítünk, előzetesen már felkészültünk az ellenfélből, ezért arra oktatom a játékosokat, hogy tudják, mikor és hol gyakoroljanak nyomást. Ezért mindig vannak labdák a hónom a alatt, amelyeket bedobok bizonyos területekre anélkül, hogy előtte szólnék.
Mi a támadók mozgása mögötti elv?
Lényegében a következő: az első támadónak a mozgásával el kell vinnie az egyik védőt, a másiknak pedig be kell futnia a felszabadult területre. Azt szoktam kérni, hogy variálják a mozdulatsorok között: ha kényszerítőzni akarnak, lábhoz passzoljanak, vagy adjanak mélységi labdákat az ellenfél védelmének megtámadásához. A támadók mozgását úgy hangoljuk össze, hogy először videón kielemezzük, majd a pályán korrigáljuk. A mélységi támadáshoz analitikusabb feladatokat végzünk, kis létszámban, 4 az 5 vagy 5 az 5 ellen, esetleg egy kiegészítő emberrel. Rengeteg a variáció: a fontos, hogy meglegyen a labda, hogy aztán keresni lehessen a mélységet.
Hogyan oktatja le a taktikai intelmeit?
Szeretek vonalról-vonalra haladni. Kezdve a 4 védővel, a középpályásokkal, támadókkal. Aztán mindezt összegzem, kicsit mint egy puzzle-ben. Ez persze attól is függ, hogy mennyi idő áll rendelkezésre. Amikor nem játszunk három naponta, a keddi edzéseket a soronkénti felkészítésnek szoktuk szentelni.
Az igaz, kedvenc játékszisztémája a 4-2-3-1?
Ha proaktív focit szeretnél játszani, akkor ez a legjobb felállás a 4-3-3 mellett. A 4-4-2 a csúcsot jelenti, ha a védekezésre támaszkodsz vagy a kontrákra építesz.
Szokott megihlető, sportolói csúcsteljesítményekről szóló DVD-ket mutatni a játékosainak?
Nem, inkább saját magukról szeretek bemutatni videókat, kiemelve a pozitívumokat.