Francia régióválogatott

Szerző: | 2018-05-31 | Francia válogatott, Ligue1, Popkultúra

Ha annyi egyforintosom lenne, ahányszor hallottam eddig a “bárcsak lennének franciák a francia válogatottban!” és a “nem is ott született!” – felkiáltásokat, már biztos felváltottam volna két ötezresre.

Születés vagy útlevél alapján skatulyázni sportolókat ma már egy teljesen bejáratott rendezőelv, de az élet ennél bonyolultabb. Van, aki leéli a gyermekkorát egy városban, majd egyetemre kerül egy másikba. Van, aki kamaszkorát vidéken tölti, de azóta a fővárosban neveli a gyermekeit. És van, aki országhatárokon is átnyargal, ha úgy hozta a szülei sorsa.

Valójában, ki hova valósi? Ebből a kérdésből kiindulva ugrott ki a franciaországi régióválogatott ötlete.

Három dolgot vettem figyelembe:

  1. A régiókat a 2016-ban újrarajzolt francia közigazgatási térkép nyújtotta. Nem került be Korzika, ahol egyrészt kevés helyi játékos futott komolyabb karriert Napóleon óta, másrészt, nem vennék jó néven, ha egy kalap alá vennénk őket az anyaországgal.
  2. Egy játékos adott régióhoz való besorolásánál nem szülőhelyet vettem figyelembe, hanem azt, hogy hol játszott fiatalabb korában legalább 4 évig vagy melyik klubnál kapott profi szerződést és játszott legalább 4 évig. Lehet nem francia játékos is.
  3. Egy csavar: a játékosok többségét a mai is játszó felhozatalból választottam ki, hozzájuk csapva egy-egy korábbi, ma már nem aktív labdarúgót. Itt-ott kivételt tettem a létszámmal, mert kár lett volna kizárni neveket.

Bónuszként ismerd meg hazád, a listát úgy is végig lehet pásztázni, ha nem érdekel különösebben se a foci, se a tipikus turista célpontok, de megnéznéd, hogy mitől olyan nyugis hely Bordeaux környéke.

Hauts-de-France

Aki az Isten háta mögé nézne, erre szaglásszon és megtalálja az utánozhatatlan ch’ti-életérzést: ölelje magába a világháborús csaták gazzal benőtt düledékeit, fedezze fel az üresen kongó szénbányákat, kóstoljon bele a 12%-os munkanélküliségbe és rázzon kezet igazi Marine Le Pen-szavazókkal, akik meginvitálják egy kagylóval vegyített sültkrumplira! Ahol egykor még Flandria torkolatvidékének déli csücskében csákányozó nép szorgoskodott a győzelemért, mára egy saját kötelékeire és hagyományaira fordult közösség maradt.

Északon a labdarúgás úgy szivárgott be a családok életébe, mint az artézi kutak vize – nem elég játszani, tartozni is kell valahova. Az ezredfordulóban még BL-szereplő Lens helyét átvette a Lille, két lokomotív húzza a kitörésre váró fiatalokat, mögöttük a Valenciennes és az Amiens hasznosítja újra az alapanyagot. Itt nem generációk vannak, hanem szilárd folytonosság (Valerien Ismael és Olivier Dacourt után El-Hadji Diouf, John Utakán keresztül a mai Raphael Varane-Franck Ribéry-ig), pedig a klubok időnként levágnak pár kanyart és könnyebbnek találnak egy fiatal belgát elhozni, mint egy ígéretes párizsit.

Normandia

Tájegység és közigazgatási régió kettő az egyben, amit a mai kollektív emlékezet főleg az 1945-ös amerikai partraszállás napjával azonosít, mégis sokkal több rétege van, mint amit a Ryan közlegény megmentésében vagy a Leghosszabb napban láthatunk.

Omaha beach-től alig másfél óra ejtőernyőzésre fekszik a se nem szárazföldi, se nem tengeri Mont-Saint Michel apátsága, és egy köpésre torkoll a tengerbe a fővárost is megjárt Szajna. Cherbourg nem túl tarka városkája ihlette meg Jacques Demy-t, hogy készítsen egy muscialt színes esernyőkről Catherine Deneuve-vel, hogy aztán megihlessen egy fiatal amerikai kisfiút, aki később megalkotta a majdnemoscaros Lalalandet. Az Angliából nézve dűnének tűnő hófehér sziklatornyokba szeretett bele Claude Monet, aki odahívta barátait ecseteket vonogatni.

A régió székhelyén, Rouen-ban azóta nem szerveztek akkora népünnepélyt, mióta Jeanne D’Arcot elégették a város főterén, Asterix képzeletbeli falva valamelyik itteni csücsökben foglal helyet és a történelem olyannyira ide nyúlik vissza, hogy a franciák Ómagyar Mária siralma, a Roland éneke is innen ered. A régióból indultak megalapítani Quebec városát, de helyi hódítók vertek sátrat a Mississippinél és döntöttek úgy, hogy legyen olyan, hogy Louisiana és New Orleans. Nem mellesleg, Columbo kutyájának ősapja is erre szaglászta a cambembertet és a calvados brandy-t.

A környék labdarúgó táplálékláncának csúcsán a Le Havre és Caen vetekszik egymással, alattuk a Rouen és a Quevilly részesül a morzsákból. Normandiában nem összpontosulnak komoly anyagi erőforrások, így a helyiek kénytelenek szembenézni a nagyobb bretagne-i vikingekkel vagy a párizsi régió bayonettjeivel.

Centre Val-De-Loire

Francia krémesek, kulcsok és saláták közepette sorjáznak a franciakertek, itt a hastájék szívének magjában. Sokat sejtet, ha egy megyét csak centrumnak hívnak, de adjuk meg, ami XV. Lajos kertészeinek jár, az ő örökségük ücsörög az itteni lankákon. A régió kissé beleszürkült a forradalmi decentralizálásba (!) – a gabonaóceánokból kidülledő elkobzott Bourbon-hagyatékok és Loire-menti kastélyok helye ez, ahol minden minden tuja mértani közepéhez tartozik egy fibonacci sorban elhelyezett labdarózsa-bokor. Túlteng az előkelőség, a búzakalászba is kékvér hímzéseket szőnek, de közben nem tudható, hogy-e tájék egy földművesnek mit jelent – a kialudt dicsfény még nem jelent középszerűséget. Nagycenk integet a Szigetköz felől, testvér-járások, szevasztok.

Az Orléans, Chateauroux és Tours által bezárt gótikus háromszögben nem Jeanne d’Arc százéves háborújában felvállalt menedzsment szerepe a legnagyobb misztikum, hanem az olyan legendák kinevelése, mint Patrice Loko vagy Bernard Diomede. Aki ide betér, hagyjon fel a Ligue1-gyel, itt csak közepes csukák vannak, a cápák (Saint-Étienne, Lyon) messze lakmároznak. Ha nincs ékköve a régiónak, a csodájára sem járnak.

Grand-Est

Összedrótozott régió, ahol úgy gondolták, hogy Elzász, Lotaringia és Champagne-Ardennes kényelmesen megfér egymás mellett.

Elzász olyan, mint egy kerítésen átbokrosodott német tuja, ahol faviskók és macskaköves belvárosok olvadnak össze egy nagy történelmi sikátorba. A germán folklór annyira él, hogy külön elzászi dialektust is beszélnek, ami annyira rétegnyelv, hogy az észak-svájci németek sem értik, mikor kell udvariasan bólogatni, ha káposztával, kuglóffal vagy Flammekuechéval kínálják őket. Arsene Wenger és Sebastien Loeb büszkén csettintenek, amikor meghallják, hogy Franciaország sörkészletének 60%-a koncentrálódik ide.

Ha Lotaringia, akkor örök harcmező: itt fekszenek a mindenkori természeti német-határonalnak számító Vogézek, amelynek városkáit (Metz, Nancy) nyakig hányta a szecessziós örökség és a macaraonokba fojtott quiche lorraine-ek.

Végül ott van Arthur Rimbaud otthona, a vaddisznó-fesztiválok Szigetje, a vadászati kultúra bölcsője, a Champagne-Ardennes-nek, ahol ha találtak egy pezsgős pincét, arra biztosan építettek egy katedrálist. Reims-nek ha nem lett volna híres focicsapata Puskásék idejében, valószínűleg csak a katolikus turzimusról ismernénk a nevét.

A régiónak nincs stabilan megkapaszkodó csapata a francia élvonalban, a Nancy még mindig Michel Platini nevéből él, Strasbourg pedig épp most kúszik vissza egy sokkal tiszteletreméltóbb évtized után után. A Troyes, Metz és Reims-hármasa bármit is tesz, nehezen tudja otthon tartani a német vagy a svájci bajnokságba emigráló tehetségeit, a Sedan pedig már rég alámerült a másodosztály sűrűjében.

Pays-de-la-Loire

Ha ennek a tájnak dallama lenne, a végigfutó arisztokrata szövet alapján egy feszes menüettet lehetne elképzelni, pedig ez áll a legmesszebb a valóságtól. Nantes és környéke az elektronikus zenére dobog, valagnyi rockfesztivál és techno parádé váltják egymást a buli időszakban, miközben a turisták a Loire-on kacskázva keverhetik össze, hogy épp melyik Anjou-kastélyt látják.

A legelcseszettebb színkombinációban parádézó nantes-i kanárik több sikerkorszakot zárhatnak be a vitrinbe, de meg kell hagyni, a por szépen megült rajta. Ők a helyi hegemónok, minden joguk torkosnak lenni, emiatt viszont túl sok fiatalt hoznak be az akadémiára, akiket szétválogatnak, de a lecsorgókra kevesen figyelnek fel az országon belül, így marad többek között a san sebastian-i export.

A nantes-i akadémiáról szokták a legszebb madárfüttyöt hallani, de országosan az akadémiák számának ugrásszerű növelésével a mezőny is felhígult, a kiválasztás pedig elcsúszott az U17-U19-es csapatokra való feltöltésre. Nantes-é az egyik leggyengébb egy szerződéses profira jutó igazolt játékosok száma, miközben már nemcsak egy Chelsea, de egy Stoke is bármikor bekopogtat, hogy a havi 5000 eurós ajánlatokra gyorsan rálicitáljanak heti 5000 euróval. Waldemar Kita klubelnök érkezésével ráadásul az akadémia szerepe is háttérbe szorult, az edzők nyomás alatt előbb nyúlnak a külső és bevált alapanyaghoz, miközben az ifiben ücsörgő kukták elgémberednek a semmittevésben.

Occitanie

Nem parfüméria, nem is vastag határokkal körbevett országrész: az okcitán egyszerre nyelv- és nyelvjárás, tájegység és megye-csoport, anélkül, hogy valaha is komoly politikai egységet tömörített volna. Okcitánnak lenni azt jelenti, hogy a Loire folyótól délre élsz, (amit a Franciák nem Délnek, hanem Midinek hívnak) és először az ovális labdával játszol, csak azután térhetsz át a gömbre.

Ez a kultúrantropológiai határ egyben társadalmi törésvonal is az északi értelmiségiek és a déli honfitársak között: előbbiek örök fölényeskedése a kívülről látott francia arroganciával egyenértékű. Az okcitán ember valójában languedoc-i, auvergne-i, és részben provence-i is, csak itt gyengébb a PR és kevesebb az egy négyzetméterre jutó vintage fabódéba ömlesztett levendula-csokor.

Ha volt is valamikor, mára már nincs az okcitánoknak függetlenedési hajlamuk, ami részben annak tudható be, hogy közvetlen szomszédaik is ugyanazt a latin tőről fakadó nyelvet beszélték, csak másképp.

Franciaországban a nemzetiség (nationalité) fogalma különben sem jelenti ugyanazt, mint a magyarban, előbbi ugyanis állampolgárságot jelent, míg franciául az eredet (originie) fogalom fedi le. A franciáknál a politikai nemzet elvét vallják, szemben a magyar kulturális nemzetével: francia az, aki francia állampolgár, viszont aki nem állampolgár, az nem francia – maximum frankofón, ha beszéli a francia nyelvet. Elvégre, mégsem lehet egy normandnak, egy savoyainak és egy maghrebinek azt tanítani, hogy az őseik kézenfogva vándoroltak át Levédiából.

A francia politikai elit a nagy forradalom óta tart a széthullástól és a kommunitarizmus eszméjétől, ezért a francia állameszmében központi szerep jut a nyelvnek: azóta tart a törekvés, hogy az állam központosítása mellett szükség van az egységesítésre, hogy ugyanazt a nyelvet terjesszék el, hiába beszélték az ország déli egyharmadában az okcitán nyelv különböző csökevényeit. Így lett a győztes befutó a máig beszélt Ile-de-France-beli dialektus.

Futballnyelven szólva, a környék két tolmácsa, a Toulouse és a Montpellier hasonló tehetségkeltető profillal működnek, csak amíg Toulouse-ban erős a kapcsolat az Ile-de-France-beli street focistákkal, a Montpellier ügyel a családiasságra és a regionális toborzásra. Mindkettő felvevőpiaca az utánpótlásképzésben pocsék, de tőkében szkanderbajnok Olympique Marseille.

Ile-de-France

Ile-de-France-ról (IDF) – a megnevezés ellenére – ne Tahitiben fetrengő lányokat képzeljünk el, hanem egy csupa szárazföld által körbevett szigetet: egy plecsnit, ahol Párizs városképe vegyül a vonzáskörzet panelépületeivel és a nemesi birtokok kastélykertjeivel. Az európai népsűrűséget tekintve tombol a heringparti, ahol 3 magyar megyének megfelelő területre jut több mint 12 millió ember. Az IDF egy fancy megnevezés arra, amit a köznyelv csak “párizsi régiónak” hív. Innen indult a gótika, ide vándorolt be a reneszánsz és Jean-Pierre Jeunet is itt kapott rá a háztető-fétisre. A francia hip-hop alapító atyái valahol itt graffitizték össze a bakelitjeiket.

A tehetségfelderítés terén itt nem az a kérdés, hogy merre van az igazgyöngy, hanem, hogy a temérdek halászból ki mennyi zsákmányt rámol haza. A környék predátorát mindenki ismeri (Saint-Germain-nal végződik), de ugyanitt kajtat a Chelsea, a Barcelona vagy a Bayern hálózata is. A helyi klubok emiatt kénytelenek máshol versenyezni: egy Paris FC, vagy Boulogne-Billancourt pénztárcája soha nem lesz tele, de mindig lesz zsíros kenyér az asztalon és szabad mez az öltözőben. Slágertermékük a 16 éves tehetség, akit már körüllegyeskednek a portyázók, és a 21 éves lepattanó, aki megjárta már egy nagyobb klub akadémiáját, de kiesett a rostán és kapaszkodót keres a zuhanásban.

Ile-de-France-ban focizni egyszerre felszabadító és nyomasztó, mert bárhol megjelenhet a radaron a következő Ngolo Kanté, bárki lehet a következő utáni Kylian Mbappé, és még azok számára is van remény, aki későn érő típusok, mint Blaise Matuidi, aki egész gyermekkorát itt töltötte, mégis a Troyes színeiben lett igazán önmaga. A fokozódó versenyben és a megfigyelők fürkésző tekintetei közepette résen kell maradnia az embernek, mert elég kettőt pislognia és azon kapja magát, hogy Hatem Ben Arfa néz vissza a tükörből…

Provence-Alpes-Cote d’Azur

Semennyire sem nem egybefüggő régió, csak egy gazdasági, társadalmi és kulturális patchwork, fél magyarországnyi lakossal. A lángoló napsütés és sós tengervíz vászna alatt egy görögök által alapított kikötő (Marseille), az ország ötödik legnagyobb városa (Nice) és egy adóügyi IDDQD-vel védett törpe-hercegség (Monaco) bújik meg. Ha kezünkbe kerülne egy turista könyv a régióról és kibuggyanna belőle a “festői” szó, nem lenne teljesen indokolatlan: Picasso ide építette egyik villáját és Van Gogh is itt érzett rá a napraforgókra, amikor épp nem a szobáját festette. A legolaszabb francia vidék eggyé vált az életmóddal, Lütyő itt büntette meg, aki pastist ivott ebéd előtt és Marcel Pagnol sem fogta rövidre, ha bouillabaisse-t főztek ebédre.

Hiába a glamour és a szieszta, a régió még keresi annak utódját, akinek az arcát rá lehetne festeni Marseille házoldalaira. Más kérdés, hogy a helyiek erősen küzdenek a munkaerő-megtartással: az Olympique Marseille hiába a város kultúrájának szerves része, a korosztályi üstökös Bilel Boutobba is előbb véste rá a szignót az Atletico Sevilla papírjára, mintsem Maxime Lopezzel együtt bokszolja a csukákat. A név, a márka agyonnyomja a fiatalok jövőképét, akik előbb ülnek fel a Montpellier-be, Bordeaux-ba vagy Lyonba tartó TGV-re. A Monaco és a Nice ezzel szemben a külkereskedelmi mérlegre gyúr és erős exportra építi klubmodelljét.

Bretagne

Azt mondják, az eszkimóknak tizenhuszon szava van a hóra, nos, a bretagne-iak a kavicsokkal, sziklákkal és kövekkel vannak így. A dolmenek és menhirek országa tulajdonképpen egy Írország, ahonnan kifogyott a zöld tinta és nem brandingeltek túl lóherékkel, de a kelta örökség és az ősemberkori források ugyanazok.

Ha épp nem Cézár hódított, akkor Kopasz Károlyok és Jámbor Lajosok vazalluskodtak, és a nagy francia-angol eldöntetlenség addig tolta őket, hogy saját zászlót tűzzenek ki és saját nyelvet ápoljanak. Aki az évszázadok során itt élt, az vagy hajósnak állt, vagy melankólikus művésznek, így fért meg egymás mellett Jacques Cartier, Kanada elnevezője és Verne Gyula, az első holdraszálló is. Trónok harca nyelven szólva, az itteni emberek a Vas-szülöttek, akik almabort locsolnak (az édesszájúaknak marad a chouchen lónyál), kig ha fart esznek lepénnyel és sós palacsintával. Ha nem lenne beborulva és nem fújna a szél az év 300 napján, bájos kis baszk falusornak lehetne hinni.

A breton focisták, mint minden erős régióban, jobban kötődnek a gyökereikhez és nehezen mozdulnak ki az osztriga páncéljukból: Danzé, Féret, Lemoine, Briand, Didot vagy Marveaux mind remek focisták, akik karrierjük egy bizonyos hétvégéjén még a francia válogatottal is randevúztak, de végül megmaradtak a saját korlátaiknál, és nem csalódtak. Kivételek nyilván adódnak, de Yohann Gourcuff az élő példa arra, hogy az legkisebb fiú is mindig hazatalál.

Klubfoci téren komoly fegyverkezési verseny zajlik Lorient-Brest-Guingamp-Rennes vonalon, ami kiugrási lehetőséget jelent a szerény quimper-i sihedernek, viszont az amatőr kluboknak morzsák is alig maradnak a hamar elkapkodott tehetségek miatt.

Nouvelle Aquitaine

Milyen az a régió, aminek az alapterülete nagyobb, mint Ausztria? Szorgoskodtak ugyan kozmetikázni azzal, hogy a Aquitaine-Limousin-Poitou-Charentes-ot csak “Új-Aquitaine”-né csonkítják, de könyörgöm, ahol a Fort Boyard és a Lascaux-barlang is ugyanabba a vidámparkba tartozik, ott jobb nem egy fél délutánra tervezni.

Lia-Ália-Vália, Ovália. A Top14 néven futó francia rögbibajnokságból 5 csapat is innen delegálódik, miközben a Ligue 1-ben mindössze egyetlen egy Bordeaux képviseli a régiót. A hegyek-hullámok-dűnék közti sportsivataában a kosárlabda és a baszk pelota is rúg egy acélbetkósat a labdarúgásba.

Nem, mintha a clafoutis piték és szőlőtőkék táncában ne lenne mozgáskultúra, csak itt a létezés-művészetet nem lepte el az utca foci és az street-smart-ság. Itt elsősorban vidék van, a maga legfeljebb hatvan-hetvenezres városaival és világörökség-részébe iktatott EU-s fejlesztéseivel. Alexandre Dumas testőrei innen indultak a fővárosba és Cousteaud-közlegény is itt rakta össze az első alumínium-szkafanderét. Ahol liba van, ott libát esznek, ahol disznó, ott húsos pitét. San Francisco után Franciaországnak itt van Valley-je, csak azt Glissicon-nak hívják a szörftúltengés miatt.

Szerencsés, aki Bordeaux akadémiáján köt ki, de Agen, Limoge, Poitier, Pau, La Rochelle és Niort felköthetné a gatyát, mert a Sociedad és a délebbi Bayonne késsel a szájukban portyáznak a friss limousine-i húsra.

Bourgone-Franche-Comté

Kell-e annál klisésebb régiót találni, mint aminek a nevében szerepel a két legnagyobb exportcikke, a burgundiai bor és a comté-sajt?

Itt, a nyugat keletjében, a kisgrófságok közti apátságok egykori hobbiprojektjei határozzák meg mindmáig az életritmust. Ha épp nem szőlőtőkéket metszenek a chabli boraikhoz, akkor sajtgurigákat érlelnek, vagy simogatják az ott tenyésztett montbéliard-i teheneket, akik annyira boldogok, hogy a francia mackósajt címkéjén is egy röhögő tehén szerepel.

De mit adtak a világnak a helyiek Louis Pasteur-ön, az Alstom kocsikon és a Peugeot-n kívül? Két világbajnokot (Bernard Diomede, Lionel Charbonnier), 4 BL-győztest (Basile Boli, Djibril Cissé, Franck Suazée, Jérémy Mahtieu), 2 EB-győztest és 1 döntőst (Joel Bats, Bernard Genghini, Bacary Sagna), egy Manchester United-legendát (Eric Cantona) és két leendő Zidane-t (Camel Meriem, Marvin Martin).

Egy ideális világban a női hajköltemények leltárából már kikopott volna a két copfos parkettafonatos téboly és egyszerűen mindenki a fejére húzna egy királykék télisapkát böhöm nagy AJ Auxerre-logóval rajta. A trendszetter Guy Roux, Burgundia Fergusonja úgy hagyta el klubját, hogy egy Moyest sem hagyott maga után, a klub azóta is eldöcög a másodosztály középmezőnyében. A két nagytestvér, a Sochaux és az Auxerre is az akadémia-alapítási mozgalom apostolai voltak, üzleti modelljük azóta is erre épül: a szebb tavaszokat látott Sochaux-ba kínai befektetők kopogtattak be és úgy gyűjtik a tehetség képzési best practice-eket, mint Neil Armstrong odafent a kőzetmintákat. Anyagiak és európai színpadi szereplés híján a klubok minden eddiginél korábban válnak meg legjobbjaiktól, holott a Sochaux sorozatban nyeri a korosztályos Gambardella-kupákat

Auvergne-Rhones-Alpes

Auvergne az a hely, ahol nemcsak az idő, de a vulkánok is belassulnak. A franciául csak “Puy”-nek hívott régi lávaköpők csak fekszenek lomhán, ormjaikra a hívők rápakoltak mindenféle Mária-szobrot és itt futtatják a Szent-Jakab zarándokút egyik legforgalmasabb útvonalát. Az Alpok felé haladva már a Tour de France-ból ismert tájak bukkannak fel, nameg Lyon fényei, mozija, temérdek Michelin-csillaga és Jean-Michel Aulas Twitter-fiókja.

A vulkánokhoz hasonló ősi rivalizálás folyik az ipari város Saint-Étienne és a kultúrközpont Lyon között, előbbi uralta a 70-es éveket, utóbbi az ezredforduló első évtizedét, mindkét sikerkorszak pedig megalapozta az odatartozók identitását. Lyonban a bajnoki címek és a BL-szereplés leültette a fiatalokat a képernyők elé, akik mára Juninhóék helyére kerültek, ezzel párhuzamosan a Lyon 2010 környékén, Claude Puel távozásával stadionépítési projektbe kezdett, a kettő találkozásánál az akadémiai fejlesztés jött kapóra. Azóta pedig hasítanak, 3 éve a legjobb akadémia címét nyerik folyamatosan.

Érdekes módon a Saint Étienne is erős nevelőedzői és képzési struktúrával rendelkezik, több korosztályos bajnokságot nyernek meg, mint a Lyon, de nem bírnak egyről a kettőre jutni a felnőtt csapatban, míg a Lyon kevésbé fókuszál az azonnali nyereményekre és könnyebben tudja integrálni ifijeit. A Lyon rendszere könyörtelen de nem feltétlenü méltánytalan: aki bekerül, az egy részecskegyorsítóban találja magát, ami ha kiköpi, még nem biztos, hogy végleg elveszíti, a Lyonnál működik ugyanis utókövetés a komoly amatőr kapcsolati hálón keresztül. Így történhetett meg, hogy Nabil Fékir első körben kiesett a Lyon akadémiájáról, visszaküldték a Vaulx-en-Velin-be, onnan átkerült a Saint-Priest-be, ahol aztán berobbant, később pedig visszajöttek érte. Jelenleg top európai klubok licitálnak rá.


Források: So Foot és L’Equipe adatbázisok.

Christophe Szabo

Christophe Szabo

Az Omlett du fromage-on nincsenek gyorshírek, élő eredmények és meccsfelvezetők. Vannak viszont összeállítások, elemzések, interjúk és vitatémák a francia foci legkülönbözőbb részeiről.