Beszéljünk a buzizásról.
Mármint, szó szerint erről. Kisebb szociológiai esettanulmányba illik, ami Franciaországban napok óta zajlik: a játékvezetők sorozatban szakítanak félbe a találkozókat, amiért homofób-töltetű üzeneteket hallanak vagy látnak a nézőtér felől. A probléma egyre duzzad, és végeláthatatlan vita alakult ki a homofóiba értelmezéséről, annak kezeléséről és a szólásszabadság minden jó és rossz oldaláról.
Mielőtt még a mélyére ásnék, leírom a tételmondatom:
A homofóbia elvetendő. De nem minden homofóbia, ami annak tűnik.
Az első fele egyértelmű: soha, semmiféle körülmények között nem tartom elfogadhatónak, hogy valakit a külső jegyei, nyelve, származása, vagy épp nemi identitása miatt megsértsék emberi mivoltában, kiközösítsenek vagy hátrányban részesítsenek mindennapjaiban. Valakit tarthatok hülyének attól, mert hülyeségeket mond, vagy ostobának, mert ostobaságokat művel. De nincs az az ember, aki a nulladik lépésben címkét érdemel.
A második fele miatt megkaphatom, hogy relativista vagyok, de itt jön az aktualitása a dolognak – ugyanis ami Franciaországban most megy, az nem tőrőlmetszett homofóbia, hanem egy jelenség. Dac-reakció. Túl-eszkalált kommunikáció. Erőfitogtatás. És mindezzel sikerült lemeszelni az előszobáját a valódi homofóbiának.
Ennek megértéséhez előbb a tények (vigyázat, lesznek benne csúnya szavak):
1️⃣ Pár hónapja életbe lépett egy rendelet, amit két francia kormánytisztviselő, Roxana Maracineanu és Marlene Schiappa terjesztett be, és melynek lényege az volt, hogy homofób, kirekesztő üzenetek vagy rigmusok esetén a játékvezetőnek hatalmában áll félbeszakítani egy mérkőzést. A szurkolóknak több se kellett, a rendelkezésben szabadságjogaik csorbítását látták és elkezdték kifejezni nemtetszésüket.
2️⃣ A Moanco-Angers meccsen azért szakítottak félbe mérkőzést, mert a közönség a “La Ligue, la ligue, on t’encule” (Vagyis “Liga, Liga! Seggbe lesztek baszva!”) rigmust skandálta. Látványos kiszólás történt a Nice-OM meccsen, ahol két molinót függesztettek ki. Az egyiken: “Hatóságok/LFP: tömöttebb stadionok a melegebb hangulathoz”, a másikon, “Üdvözöljük az új tulajdonos INEOS-t: ahogy ők is, mi is szeretjük a pedált” (a “pedálok” franciául a homoszexuálisok pejoratív megnevezése).
De várj, ez még nem minden! További transzparensek:
📢 Angers-meccs: “Buzi bíró! Homofób ez így egy nőre nézve?” (Stéphanie Frappart játékvezetőnek címezve)
📢 Metz-PSG: “PSG, LFP, hadd énekeljem, hogy seggbe dugnálak, úgysem megy a TV-ben, mert a szavaim nem túl melegek”
📢 Rouen-LeHavre: “Nem a homofóbiára! Tisztelet a Le Havre-iaknak!” (város neve szivárvány-színben)
📢 Toulouse-Amiens: “3 évvel később is még a Ligue1-ben vagyunk, köszi PD” (PD, vagyis “pédé” szó szerinti jelentése “buzi” – itt viszont az utolsó meccsen csodát tevő toulouse-i Pascal Dupraz ex-edzőre gondoltak)
Napnál is világosabb, hogy ezek a molinók valójában tüntető válaszok egy borzasztóan félresikerült kezdeményezésre. Nincs benne eredendően kirekesztő hívószó, az üzenet itt egy eszköz a nemtetszés kifejezésére és a korlátok feszegetésére. A “fentiek” önhatalmúlag döntöttek, dádá járt, ha csúnyát írt a drukker keze, a szurkoló pedig a szitkozódásból eljutott oda, hogy a buzizás legkreatívabb formáit rittyenti lepedőkre. Miért? Mert csak. Mert ne mondják meg neki, hogy mit írjon.
Végtére is, mindenki veszített.
A kormányzat elmulasztott egy lehetőséget, hogy a klubokat, szurkolókat és játékosokat maga mellé állítsa és valami közöset alkossanak – úgy, hogy nem biztos, hogy olyasmi jött volna létre, amit ők szerettek volna. A szurkolóknak pedig esélyük lett volna csendben maradni és elfogadni egy felülről jövő utasítást, de az önérzetük közbeszólt és ráébredtek arra, hogy a kezükben van egy eszköz, amivel bármilyen mérkőzést félbeszakíthatnak, elég hozzá egy kifordított humorbonbont lepedőre fújni.
Végső soron, az is buzizik, aki nem buzizna – csak most “poén” lett. Az a játékos, vagy szurkoló, aki eddig titkolta a melegségét, most minden eddiginél fojtogatóbb környezetben találja magát. Lose-lose.
Egy dologban nagyon hiszek. A homofóbiáról kialakult nézetek nem a stadionban dőlnek el. Ott születnek meg a szurkolói kocsmapultnál; a játékos és a drukker közötti ankéton. Az irodában, amikor klubvezetők döntéseikben kiállnak értékek mellett, vagy a sajtóteremben, ahol riporterek arról kezdeményeznek beszélgetést, ami eddig kényelmetlenséget okozott. Öltözőkben, ahol társak kiállnak egymásért, ahol az edző olyan beszélgetést kezdeményez, amikor a sebezhetőség félelmét levetkőzve lehet elmondani dolgokat. A telefon kijelzőjén dől el, amikor egy francia jelenségről írt beszámolót olvasnak; vagy éppenséggel otthon, a konyhaasztalnál, a nappali heverőjén, amikor ítélkezés nélkül hallgatjuk meg a másikat.
Beszélgetni kéne tán.
