8 dolog, amit a hazai sportmédia még nem nőtt ki

Szerző: | 2022-02-7 | Egyéb kategória


(1) Kedves nézőink


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a televízió. Amikor a televízió kezdetben megjelent, majd eljutott egyre több háztartásba, a képernyőn át kopogtató emberek úriemberként viselkedtek: magázódtak, a közönségnek hízelegtek és megőrizték jó modorukat. Gentlemenek voltak, képernyővel elválasztva.


A televízió viszont felnőtt, már a sokad generációját neveli és egy olyan csatlósa is hozzá csapódott, mint a szabadszájú online. Akkor miért használjuk továbbra is az olyan verbális paneleket, mint a “kedves nézőink” vagy “kedves hallgatóink”? Miért van több sportműsornak olyan hangulata, mintha misén lennénk, ahol mindenki illendően viselkedik, nem vág egymás szavába, nem viccelődnek, csak jó vizsgázóhoz méltón ülnek egy irodai székben és kizárólag a kérdésre felelnek?


Mindez nem jelenti azt, hogy dobjuk ki az illemet. Megjelenési és viselkedésbeli küszöbnek igenis lennie kell. A gond a túlzott illendősséggel van, ami egy láthatatlan falat képez. Egy élő, hús-vér, emberi beszélgetéssel, több tökéletlenséggel nagyobb figyelmet lehet elérni és erősebb köteléket lehet kialakítani a nézőkkel, anélkül, hogy le-kedveseznénk őket, és még a beszélgetésekben megbújó szakmai réteget is könnyebb lenyelni.


(2) Stúdiós szerepek


Személyes élmény: televízióban először 2012-ben a SportKlubon szerepeltem. Az azóta eltelt évtizedben írtam blogot, újságot, adtam interjúkat…és egyszer – a hátam mögött – megkaptam azt, hogy ne hivatkozzak magamra “televíziós szakértőként”, mert sérti azokat, akik hosszabb ideje, más közegből érkezve ülnek stúdióban. Tudtam, hogy a megállapítás hiúságból fakadt, így elengedtem a fülem mellett, de azóta is sokat gondolkodom azon, hogy miért hívjuk “szakértő”-nek azokat, akik a televízióban ülnek.


Mert mi itt a kiindulópont? A TV-ben mindenki egyenlő, mégsem vagyunk egyformák. Aki ott ül az asztalnál, nem azt csinálja, amivel alapból foglalkozik. Az újságíró nem újságot ír, a focista nem focizik, a blogger nem blogol és a közéleti szereplő sem zenél, színészkedik vagy haknizik emberek előtt.


A hiteles televíziós szerepléshez rengeteg olyan készség kell, amit a szereplők a hivatásukban nem biztos, hogy magukra szívnak, legyen az pontos fogalmazás, szakmai mélység vagy artikuláció. Épp ezért a “szakértő” sem fejezi ki pontosan a feladatot. A szakértő szakért, de valahol ezért is hívják be, mert a témában jártas. A jártasságnál viszont többet csinál: segít bemutatni, értelmezni, lefordítani az általa ismert világot a néző számára is közérthető nyelvre.


Érdekesség, hogy a televíziós szerepkör angol megfelelője, a magyarul lefordíthatatlan “pundit” egy 19. századi kifejezésből ered, ahol helyi lakosokat kértek fel arra, hogy tárjanak fel addig ismeretlen régiókat. Franciául szerepek szerint bontják szét a funkciókat: a “consultant” (tanácsadó, konzultáns, konzulens) az adott téma ismerőjeként nem túl rendszeresen nyilvánít véleményét, a „chroniqueur” (krónikás) már egy gyakrabban megjelenő, bizonyos tematikákban ismétlődően megnyilvánuló rovatfelelőst takar. Az egyik tehát “felfedez”, a másik „tanácsot ad”, a harmadik “regél”. Egy rendszeresen foglalkoztatott és hétről-hétre megjelenített televíziós szerepkör is megérdemelné a saját elnevezését.


(3) Focista vagy nem focista?


A fenti pontból könnyű átkötni a televíziós szerepek közti különbségekre, amit a néhány évvel ezelőtti Kele János – Sallói István-vita hozott felszínre. Létező jelenség ez, vagy csak személyes ellentétből kirobbantott konfliktus? Valahol mindkettő és egyik sem. Az ellentét megértéséhez érdemes visszamenni egy kicsit az időben.


Az első nem futballista- háttérrel rendelkező televíziós szereplők a 2010-es Világbajnokság idején bukkantak fel, és azóta szinte minden sportcsatorna alkalmazásában megfordultak. Idővel kialakult, hogy a stúdióban ülők milyen erősségekkel rendelkeznek: a volt labdarúgó jellemzően idősebb, több tapasztalata van a futballista életmódról, míg a nem professzionális labdarúgói háttérrel érkezők láthatóan jártasabbak, ha egy bajnokságról vagy egy szakmai terület ismeretéről van szó. Futballszakmai kérdésben vegyesebb a kép: netes szakanyagokon keresztül autodidakta módon is kellő ismeretet fel lehet szedni egy olyan sportágról, mely az elmúlt 20 évben számos taktikai változáson ment keresztül.


Ekkor jön be a hitelesség. Egy Magyarországon ismert, a futball és a nyilvánosság vérkeringésében régóta jelen lévő labdarúgó nagyobb fórral indul egy stúdiós válogatásnál. Ami valahol érthető: egy név ismerete sugall egyfajta garanciát, és akadnak is olyanok, akik kellő hitellel bírnak. Csakhogy mivel a szerepkör sincs definiálva, csatorna és szerkesztő-függő, hogy mennyire készítik fel a stúdióban ülőt arra, hogy milyen televíziós és szakmai kívánalmaknak kell megfelelni. Hitelességgel tehát lehet kopogtatni, de nem működik valutaként, amivel ki lehet vásárolni azt, hogy valaki a megszólalásai zömében a múltjában mártózik vagy szemmel láthatóan a kettesért felel.


A szerepnek van egy alulértékelt aspektusa is. A labdarúgás hírvilága 24-48 órás ciklusonként pörög (Szuperliga-bejelentés idején lehet 3-6 óra is), ezért a televíziós szerepkör is megköveteli, hogy háromnaponta játszó csapatokról kell naprakészen lenni. Ehhez pedig semmi köze annak, hogy ki és mit csinált 15 évvel ezelőtt. Ahogy a történelemismeret és a sztorizási hajlam is egy fontos képesség, lehet, hogy ebből egy grammnyi sem fog kijönni egy szerdai Európa Liga-csoportmeccs felvezetésekor. A címkénél többet ér az éleslátás, a spontaneitás, a jó időzítés, a szintentizálási képesség és a megnyilvánulás minősége.
Valójában ez egy olyan szembenállás, aminek nem kellene léteznie. A castingolás folyhatna címkék helyett affinitások szerint. Ha megvan a megfelelő karakter és háttértudás, legyen az ember ex-focista, blogger, sportmenedzser vagy közgazdász, kapjon mindenki lehetőséget – majd a szerkesztők (erről mindjárt lentebb) eldöntik, mit kíván meg az adott műsor, kinek milyen a kommunikációs képessége, hogyan alakul a „kémia”, mennyire jönnek ki a szereplők affinitásai, kinek milyen területeken kell fejlődnie és ki az, akinek nem való a feladat.


(4) Szerkesztők felelőssége


Ki felel azért, hogy egy televíziós műsor hogyan néz ki, milyen blokkokból épül fel és milyen vendégeket foglalkoztat? Papíron a műsor szerkesztője. És ki felel egy műsor sikeréért, vagy épp kudarcáért? Itt már nem egyértelmű a válasz.


Pedig a szerkesztő feladatköre fontos részekből áll: nélküle nem készülnének műsorok. Nem lenne vezérfonal, nem jelennének meg a résztvevők, a műsorvezetőt és a technikusokat senki nem támogatná a vezérlőből és semmi nem futna át a csatornák belső elektronikus rendszerén. A castingban a válogatás mellett nekik kellene meghatározniuk az alapvető szakmai küszöböt, kijelölni a fejlesztendő irányokat és visszacsatolást adni a szereplőknek.


A szerkesztés ugyanakkor egy láthatatlan feladatkör. A nyugati sportmédiában viszonylag bevett szokás, hogy egy-egy műsor utáni elköszönésnél (vagy egy adott bejátszó vetítése előtt) hangosan is kiejtik a nevét – itthon valahogy az lett a gyakorlat, hogy csak a szalagcím végén bukkan fel a neve.


Abban hiszek, hogy egy televízióban mindenkinek mindent meg kell kérdőjeleznie (“Miért csináljuk így? Miért nem csináljuk máshogy?”), de egy szerkesztőnek elsőként kell feltennie a kérdést. A szerkesztő ugyanakkor kiszolgáltatott, mert rengeteg igényt kell összehangolnia – a sajátját, a főnökét, a résztvevőkét és persze a nézőkét.


Ebben pedig egyéne válogatja, mennyire áll bele, vagy hagy átmenni döntéseket, amitől óhatatlanul leesik időnként a labda: a műsorok futószalagossá válhatnak és kevés energia marad az innovációra, a mélységre, vagy új témák és formátumok kipróbálására. Ez nemcsak az ő felelősségük – sok szerkesztő szervezetileg sincs úgy beágyazva, mint ahogy mondjuk egy multinacionális vállalatban egy brand manager, aki egyszemélyben felel egy komplett márkáért.


A szerkesztők több fényt érdemelnek. Legyenek láthatóbb szereplői a médiának, legyen kiemeltebb a felelősségük és legyenek ők (is) a motorjai a fejlődésnek és a változásnak.


(5) Bírózás


Tegyük fel, hogy egy meccsen születik egy véleményes helyzet. Egy kezezés, egy les, egy szabálytalanság, amiből piros lap vagy tizenegyes születik. Vagy épp nem születik.


Ideális esetben azt gondolnánk, hogy a következő történik: a stúdió illetékesei felcsapják a szabálykönyvet (IFAB – A labdarúgás játékszabályai c. mű, az MLSZ honlapján megtalálható), kikeresik az érintett passzust (jellemzően a 11-14. fejezet között van, a Les-Szabálytalanság-Szabadrúgások-Büntetőrúgás bűvös négyzetében), kimásolják az oda vonatkozó részt, a stúdió kapcsolásánál levetítik a mérkőzéshelyzetet, feldobják a képernyőre az idézett részt, majd megkérik a szakértőket, hogy mondják el az olvasatukat az alkalmazott passzusról. A néző kap egy mankót, a világ nagyobbnak tűnik, talán verbális csetepaté is kialakul, de az legalább egy közös nevező körül.


Ehhez képest, mi történik? Naplóznak. Jöjjön az adott perc, a helyzetet bemutatják lassítva, a műsorvezető narrál, majd bedobja a gyeplőt: “Mit gondoltok erről?”. Innentől pedig a beszélgetés zsákutcába fordul: az érvek a “nem volt szándékos” (a szabálykönyvben évek óta nem szerepel az a szó, hogy “szándékos”) és a “volt kontakt” (teljesen mindegy, a szituációt kell megítélni) között mozognak.


A probléma ebben nem az, hogy a beszélgetés szubjektív szinten mozog. Bárhogy is próbálkoznak, a labdarúgás szabálykönyvét még mindig nem lehet úgy megírni, hogy abban ne jusson hely a játékvezető interpretációjának.


A gond az, ez a megközelítés a teljes kérdéskörből hitvitát generál. Ami azért szomorú, mert minden véleményes helyzetben ott a lehetőség, hogy előbb edukálják a nézőt és csak azután engedjenek teret az olvasatok közötti különbségeknek.


(6) Álszakmázás, romantizálás


A közhelyeket nehéz megkerülnie annak, aki hosszabb ideje a közegben mozog. A futball nyelve – még ha az elmúlt években rengeteget is változott – véges. Meccshelyzetek, formaelemek ismétlődnek, melyek olykor gyakrabban jönnek a beszélő szájára. Az ismétlődés önmagában nem lenne gond. A bujtatott felszínesség már annál inkább.


Amikor elhangzik, hogy “bármire képes ez a csapat”, az valójában a felelősség elodázása és a felkészületlenség elfedése. Csakúgy, mint az “50-50” százalékos mérlegelés, vagy a “40-60” vagy épp “70-30” felé való billenés sem fejez ki semmiféle statisztikát. Egyszerűen csak egy zsigeri megérzést csomagol számokba. A foci sokkal színesebb és érdekesebb annál, minthogy ilyen válaszok körül forogjon a közbeszéd.


A televízión túl is bőven lehet találni gyöngyszemeket. Az újságírás világában mostanában dívik “grund” és a „csibészség” romantikája. A nyilvánvaló politikai okokon túl a nosztalgia-áztatta szemlélet mögött furcsa patriotizmus, erőltetett tekintélyelvűség és szakmaiatlanság húzódik meg.


Nem számít, hogy több évtizeden keresztül aláztak meg minket nemzetközi szinten, valahogy még mindig vannak “mesteredzőink”, akiket mindenféle “bácsi”-zással lehet rokonszenvesebbé tenni – valójában csak a bennfenntesség domborodik ki belőle. A “vadregényes” – jelzőtől sem lesz színvonalas vagy szebb a kilencvenes évek NBI-e, ahogy az sem segít ha az újságíró egy kocsmai törzsvendég dörgölőzésével és romantizmusával vesz részt az interjúban, cserébe elég lejegyezni a beszélgetést és már kész is a munka legjava.


(7) Multiplatform szemlélet


A nemzetközi sportmédia ott tart, hogy a legtöbb platform kitermelte a legnagyobb csomópontjait. A streamingben ott van a DAZN, a Fubo TV, az Eleven Sports, de már az Amazon is csippant le értékes bajnokságokat, a Youtube-on megkerülhetetlenek a TalkSporthoz hasonló talk-műfajok, a Twitter már nem a szerkesztőségekről, hanem az újságírókról szól, a Facebook pedig hemzseg a különböző tartalmi fórumoktól, a mémgyártól kezdve a bulváron át egészen a mélytaktikai elemző oldalakig.


A televíziók ehhez képest mintha félnének kilépni a TV-n túli világba. A félelmük valahol jogos: mivel egy bajnokság közvetítésének joga rengeteg megkötéssel jár, sokan nem merik megkockáztatni, hogy egy meccsejelenet rosszkor, rossz helyen villanjon fel és emiatt lecsapjon a Facebook vagy a Youtube vasökle.
Mégis, amíg Franciaországban a L’Équipe nevű legnagyobb sportnapilap saját televíziót működtet és a honlapjára integrál olyan funkciókat, mint a Facebook Stories, addig idehaza örülhetünk, ha egy meccs összefoglalója visszanézhető az adott csatorna honlapján úgy, hogy a böngészőnk nem tiltja azt le.


Ez persze erőforrás-kérdés is. A televíziónak a fő üzleti tevékenysége maga a TV, nem az online vagy a social. Mégis, aközött, hogy egy csatorna több lábon állva platform-specifikus tartalmakat gyárt, vagy a közösségi médiát digitális archívumként használva csak a honlapjára feltöltött műsorainak linkjeit vagy részleteit dobja ki, még hatalmas mozgástér.


(8) Adat és újságírás


“Ti ilyen xG-generáció vagyok” – kaptam meg egyszer egy a szakmájában rutinosnak mondható rutinos újságírótól. Hízelgésnek vettem, pedig tudtam, nem annak szánta. Az adatalapú újságírás képes megrémiszteni azokat, akik ragaszkodnak a régi bevált gyakorlathoz.


Mégis, mintha itthon kialakult volna egy törésvonal a kérdés körül: aki soha nem foglalkozott ezzel, úgy látja, hogy a számok csak összezavarják az embert és nem jelent többet egy szűk réteg úri hóbortjánál. A másik oldal azzal karikírozható, hogy abból is statisztikai kérdést gyártanak, ami nem az: egy őszi szezon pontszámának összeolvasását nehéz elemzésnek eladni, ahogy számok egymás utánra ragasztása nem sem szül élvezhető cikkeket, ellenben rossz fényben tünteti fel a módszert. Hiába, xG-be nem lehet beleszeretni – de egy jó sztoriba, amit xG-vel alá lehet támasztani, annál inkább.


Az igazság mégis máshol van. Az adatalapú megközelítés valójában egy eszköz, ami segít feltételezéseket megerősíteni vagy megcáfolni.


Mitől tűnik rossznak vagy jónak egy játékos? Miért érdemes egy adott csapatra figyelni? Milyen trendek tapasztalhatók akár lokálisan, akár tágabban kontextusban, amit lehet, hogy mi csak pontszerű jelenségnek gondolunk? Miért hiszünk még egy olyan hiedelemben, amit a számok már rég megcáfoltak? Számos izgalmas kérdést fel lehet göngyölíteni egy Fbref, FotMob vagy WyScout oldalon való böngészéssel, csak a jó éleket kell megtalálni hozzá. Meg persze megtanulni használni a szoftvereket.


Mindezt nem jelenti azt, hogy a statisztikán túl minden értéktelen lenne. Pusztán csak indokolatlan lenne megkerülni egy ilyen értékes eszközt olyan esetekben, amikor ott van tőlünk karnyújtásnyira.

Christophe Szabo

Christophe Szabo

Az Omlett du fromage-on nincsenek gyorshírek, élő eredmények és meccsfelvezetők. Vannak viszont összeállítások, elemzések, interjúk és vitatémák a francia foci legkülönbözőbb részeiről.