Az alábbi posztsorozat 2020 tavaszán jelent meg a Facebookon a #ronaldinho_psg hashtag alatt, az alábbi cikk ezen sorozat összefűzött változata.
“Egy fiatal, ígéretes játékosról van szó, akiről sugárzik a tehetség. Egybevág azzal, hogy milyen imázst akarunk közvetíteni a PSG-ről: fiatalság, dinamizmus, lelkesedés, minőség. Nagyon csípem a fejét, jópofa gyereknek tűnik. Nicóval (Anelka) jó párt alkothatnak. Mindent megteszünk, hogy gyorsan alkalmazkodjon az itteni körülményekhez, beszélje a franciát, legyenek barátai. Van is néhány ötletem hozzá!”
Tévedés azt hinni, hogy a Paris Saint-Germain csak az utóbbi években állt rá brazil sztárok igazolására. Amikor a 2001. január 17-i sajtótájékoztatón Luis Fernandez vezetőedző ezekkel a szavakkal jelenti be Ronaldinho leigazolását, a francia közönség nyilván örül a hírnek. Brazíliában viszont valósággal tombolnak dühükben.
Ronaldinho ugyanis már egy név. Addigra már korosztálya legígéretesebb játékosának tartják. Nevelőklubjánál, a Gremio Porto Allegrenél istenként tisztelik, az 1999-es Copa America egyik legjobb pillanataként ragad meg Venezuelának lőtt gólja, ahol egy Cafútól vissaztett labdát először esernyő-csellel, majd jobb külsővel játszott tovább, hogy aztán hidegvérrel lője el a kapus hóna alatt [1]. Ronaldinho már valaki volt.
De hogy került a képbe a PSG? A dolog kissé bonyolult. Ronaldinho szerződése a Gremioval 2001 februárjában járt le, az országban pedig egy hónapra rá, márciustól lépett érvénybe a “Pelé-törvény”, mely kimondta, hogy egy szerződés lejárta után egy játékos nem tartozik semmivel klubjának, szabadon eligazolhat kedvére. A törvényt 3 évvel előtte nyújtotta be az akkor sportminiszter Pelé, azzal a reménnyel, hogy a brazil szabályozáson enyhítsen és a játékos a karrierje során valahol, valamikor rendelkezhet önmaga felett.
Ronaldinhóért akkor már ott legyeskednek a legnagyobbak. Az Inter Milan végül Adrianóra és Mohamed Kallónra teszi meg tétjeit, az AC Milan Rui Costa, Filippo Inzaghi és Andrea Pirlo mellett dönt, a Manchester United akkor nagy reményeket fűz Juan Sebastián Verónhoz és Ruud Van Nistelrooy-hoz, a Real Madrid Zinedine Zidane leigazolásával ír transzfer-történelmet, hogy aztán a befolyó pénzből a Juventus egy BL-döntős csapat alapjait fektessék le.
Ha sokan ki is költekezik magukat, puffer így is volt a rendszerben, hiszen Ronaldinho ingyen mehetett bárhova. A mérlegbe ilyenkor jönnek az immateriális tényezők: a lobbi, a kapcsolatok. Az a kis _plusz_. A PSG tulajdonosa ekkor a CanalPlus média-konzorcium, melynek egyik leányvállalata, a SportPlus játékosok imázs- és marketing jogainak kereskedésével foglalkozik, és melynek vezérigazgatója, bizonyos Jérome Valcke jóban van Roberto Assisszal, aki történetesen Ronaldinho testvére és ügynöke.
Roberto pedig egyengetni akarja testvére útját és úgy rajzolja fel karrierívét, hogy 21 évesen még ne kerüljön túl közel a Naphoz. A cél az, hogy játsszon – folyamatosan, hangolódva az európai környezethez. Ha minden jól alakul, talán a 2002-es világbajnokságra is számolni fognak vele.
Amikor 2000. novemberében kiszivárog, hogy Ronaldinho hamarosan elhagyja Porto Allegrét, a hír bombaként robban. A Gremio vezetősége hevesen lapozza át a kríziskommunikációs kézikönyvet és mindent tagad. “Innen nem engedjük el a művészeket” – feszítik ki az edzőpálya melletti molinót a klub ultrái. Az elmondások szerint az utolsó utáni pillanatban még egy rohamot intéz az AC Milan alelnöke, Adriano Galliani, de hiába, a megállapodás már megköttetett.
Ronaldinho lesz a PSG tizenkettedik brazil játékosa. Nem az első, nem is az utolsó, de az egyik legemlékezetesebb karakter, akire hatalmas kaland vár Franciaországban.
Miközben Ronaldinho a RG8720 jelzésű géppel tart Párizsba, a célállomáson jókora felfordulás várja.
Párizs nemcsak városként, de klubként is a permanens forradalom állapotában leledzik, a Paris Saint-Germain pedig egy olyan hely, ahol “vár állott, most kőhalom”: hat évvel az utolsó bajnoki cím és öt évvel a Kupagyőztesek Európai Kupáján aratott győzelem után egyszerre próbálják megállítani a zuhanást és a győztesek pompájában mutatkozni.
Ráadásul pocsék szezonon vannak túl. Az ezredforduló első szezonjában a 9. helyen értek be, a keretet pedig hol kényszerből, hol a jó ügyletek lehetősége miatt a tetejétől kezdve kiárusítják. Elment a házi gólkirály Laurent Robert, akinek 15 bajnoki gólja kínosan fog hiányozni most, hogy a Newcastle-höz igazolt. Távozott a védelem pillére, egyben a legtöbb játékpercet kapó játékosuk Sylvain Distin. Szintén elhagyta a hajót a legtöbbet alkalmazott középpályásuk Peter Luccin, és Eric Rabésandratana sem kizárólag a neve miatt hagyott mély nyomot – ő volt a közönség talizmánja, a rossz vágású, utcai stílusú középpálya medvecsapdája.
A PSG-nek ennek ellenére nem kell üres lapot elővennie. Ott van az egy évvel korábban elhozott argentin hátvéd Maruicio Pochettino, a spanyol tehetség Mikel Arteta és a nigériai művész Jay-Jay Okocha, akire nagyon ráfér egy új löket pár álmos szezon után. Melléjük szegődik az Atletico Madridtól elhozott Hugo Leal, a Valladolidtól elhappolt Gabriel Heinze és a francia bajnokságból összegereblyézett Aloisio, Jérome Leroy és Lionel Potillon, miközben a nigériai Bartholomew Ogbeche-vel az a cél, hogy a Real Madridnál balul elsült kaland után a sebeit nyalogató Nicholas Anelkának nyújtsanak egy kis ösztönzőt.
A bajnokesélyeseket sem kell félteni. Franciaországban a Nantes a sláger – nem az atomerőmű erejével kontrázó fegyverzet pár évvel korábbról, hanem a spanyol mintákat szövögető Raynald Denoueix mestermunkája Eric Carriere-rel, Olivier Monterrubioval, Marama Vahiruával és Salomon Olembével. Melléjük zárkózik fel Joel Muller vér-és-arany bányászcsapata, a Lens, ahol Papa Bouba Diop és El-Hadji Diouf már fontolgatnak valamit a fejük egyik szegletében (ne feledjük, 2001 őszén vagyunk), és Antoine Sibierski is eltöltött még egy szezont, mielőtt a Manchester City első fecskéje lesz. Az Auxerre-nél már bontogatja szárnyait a Djibril Cissé-Khalilou Fadiga-Philippe Mexes-Jean-Alain Boumsong-féle cumisüveg-generáció. Az igazi veszély azonban a Lyon felől érkezik, ahol a francia-brazil elegy (Sony Anderson, Sydney Govou, Peguy Luyindula, Juninho) már elhódított egy Ligakupát Jacques Santini vezetésével.
A helyzet adott. Párizsban vissza akarnak térni az útra, de az építkezés hosszú lesz.
“Ronaldinhót mindig kell egy kicsit unszolni, erőfeszítésekre ösztönözni, mert nem ezt szokta meg Brazíliában” – nyilatkozza Luis Fernandez. “Nagyon nyugodt a természete, őt akarom a csapatom játékmesterének, de egyből figyelmeztettem: Európában a játék nem nyugodt. Sokat beszélgettünk erről, hogyan vegyen részt többet a játékban.”
Augusztus elején a Paris Saint-Germain az Auxerre-nél vendégeskedik. Az idő meleg, egy felhő sincs az égen, az Abbé-Deschamps gyepszőnyege ideális a fáradt nyári bajnokihoz. A 62. percben Aloísio helyére a 21-es számú játékos áll be. 21 éves, rövid hajú, tinédzser-arcú. A mosolya XXL-es, szinte mindenhol foga van és boldognak született. Ronaldinho játszani szeret és mostantól Franciaországban sem rejti véka alá.
Ronaldinho első párizsi lépései óvastosak. Pontosabban a vezetőedző Luiz Fernandez első döntései óvatosak.
Vagy nem akarja, vagy nem meri az asztalra teríteni jokerét, helyette inkább tesztel, vagy rögtönöz, isten tudja.
Az alaprecept: négyvédős játékrendszer (Letizi előtt Cristóbal, Pochettino, Heinze, Potillon vagy Domi), előttük pedig amit csak el lehet képzelni. Arteta a középpályán, mellette Déhu. Arteta mint box-to-box. Okocha, mint karmester. Aloisio-Anelka kétcsatáros felállás. Romain Rocchi, mint leendő 10-es. Ronaldinho a balszélen. Ronaldinho az ékcsatár mögött, Okochával megosztva. Ronaldinho, mint csodacsere, aki megbolondítja az utolsó fél órákat. Főzeléknek híg, levesnek sűrű.
A PSG hamis rajtot vesz, az első tíz fordulóban lefullad, 13 pontot szereznek. Rengeteg a döntetlen és a suta vereség. A szezon elején “elhódított” (erre nincs elég idézőjel) Intertoto-kupa csak egy látszat-siker, Ronaldinho nincs is akkor a keretben. Helyette ott van Okocha, akivel mégis nehezen tudják megosztani a feladatokat.
Hogy Ronaldinho és Okocha miért nem működtek soha együtt, arra talán csak a szereplők tudják a választ. “Jay-Jay egy művész, egy varázsló.” – mondja Luiz Fernandez. “Mindig adott valami újat. Nagyon szerettem, egy igazi kreatív játékos, olyat tudott, amit nagyon kevesen.” Szinte magától értetődőnek tűnt együtt játszatni őket, mégis egy pocsékolásnak tűnik utólag nézve. Mindössze 8 meccsen kezdenek együtt, a pályán 843 percet szerepelnek közösen és sosem volt olyan, hogy egyszerre ragyogtak volna. Kioltották egymást, sőt, együtt is sérültek le: amikor Okocha egy Afrika-kupán elszenvedett húzódás miatt a kispadra szorul, Ronnie influenzával küzd.
Okocha évekkel később elárulta, hogy Fernandezben látta a hiba okát. “Miatta mentem el a PSG-től” – mondta. “Először mondom ezt, de ki kell mondanom. Megvolt a maga látásmódja, nem bízott meg bennünk, a maga által elhozott játékosokat részesítette előnyben.”
Fernandez szerint a Okocha legnagyobb ellensége önmaga volt, a munkamorálja miatt nem tudott megbízni benne.Ha már morál, Ronaldinho nyitóéve a kispad kényelmetlenségéről, a taktikai frusztrációkról és a beilleszkedésről szólt. Jérome Alonzo, a PSG akkori cserekapusa így emlékszik vissza rá: “Ronaldinho az edzéseken maga volt Michael Jordan a focipályán. Air Ronnie. A pályán kívül velem mindig egy arany ember volt. Én voltam talán a legkevésbé ismert játékos a keretből, de mindig megkért, hogy maradjak vele szabadrúságokat gyakorolni. Együtt jártunk bulizni. Annak idején havi 10 ezer eurót kerestem, de Ronnie le se szarta. Eljártunk kajálni, olyan volt, mint a gimis haverom. Annyira közvetlen és egyszerű volt, hogy az néha döbbenetesnek tűnt.”
Ahogy halad a szezon, a PSG is feljavul. A szikra ott van, Ronaldinho olyan szólókat ránt elő, hogy az ember bánja, hogy nem góllal érnek véget [1] és tapintható, milyen kapcsolat alakul ki a közönséggel [2]. Ugyan egy hét alatt esnek ki a hazai kupasorozatokból és az UEFA kupából is hamar búcsúznak, Ronnie is egyre jobban betölti a teret. Kell hozzá, hogy Anelkát kölcsönadják januárban a Liverpoolnak, kell, hogy Aloísio legyen az egy szem ember előtte, és kell Okocha lemorzsolódása is.
Az utolsó négy forduló viszont szerencsétlenül alakul, lemaradnak a dobogóról, Franciaország pedig egy új dinasztiát ünnepel: az Olympique Lyonnais-t. PSG negyedik lesz és lemarad a Bajnokok Ligájáról. Ronnie szezonja foghíjas (26 meccsen kezdő, 14-szer csere), de így is maradandó.
A csapat házi gólkirályává (13) lép elő. Kérdés, mi lesz vele a nyáron. Ronnie már túl van 20 válogatottságon, mégis, a 2001-es naptári évben alig kap lehetőséget, a brazil válogatott pedig egy évvel a világbajnokság előtt kongatja a vészharangot. Vanderlei Luxemburgo és a Romáriós be-nem-válogatási ügy már a múlté, Luiz Felipe Scolari pedig kommandó-üzemmódba vált. Ronaldinho kihagyja a Konföderációs kupát, lemarad a történelmi koppanással végződő Copa Americáról (Hondurastól kapnak ki a negyeddöntőkben) és kihagyja az utolsó 5 világbajnoki selejtezőt. 2002 márciusában Brazília még a Kaká-Edílson-Franca támadósorral tömi ki Izlandot.
Ronaldinho ekkor nincs a keretben.
Nemcsak az Arsenal szurkolók, de a kilencvenes évek fociját követők is emlékeznek arra az 1995-ös Real Zaragoza-Arsenal KEK-döntőre, amit hosszabbítás után a spanyol csapat nyert meg, nem is akármilyen módon: a semmiből előbújó Nayim úgy 45 méterről bombázott a túl messzire portyázó David Seaman mögé. [1]
Ha valaki pontosan emlékezett erre a gólra, az Cafú. Minden idők egyik legjobb brazil jobbhátvédje ugyan nem játszott a döntőn, viszont a Zaragoza keretének tagja volt és meglehetősen megragadt benne mind a gól, mind a felkészülés, ami a gólhoz vezetett. Ezt az emléket osztotta meg Ronaldinhóval a 2002-es angolok elleni Vb-negyeddöntő előtt.
“Cafú szólt, hogy a kapusuk sokszor kilép az ötöséről.” – emlékezett vissza Ronaldinho. “Megpróbáltam és szerencsém volt. Nem lecsúszott labda volt.” – tette hozzá mosolyogva.
“Hogy tudtuk-e, hogy Ronaldinho ennyire jó? Nem, egyáltalán nem!” – idézi fel az esetet David Seaman. “Hallottunk róla, de csak akkor realizáltuk, kivel van dolgounk, amikor a pályán találkoztunk. Akkor láttuk igazán, kiről is van szó.”
Ronaldinho keserédes szájízzel érkezik a világbajnokságra. Frusztrált a PSG-nél töltött első szezonja után, de tele van reménnyel, hogy ott lehet a tornán. Tagja a Nike ketrecfocis reklámkampányának, susmorogják, hogy ott lehet a felfedezettek között, de ahogy David Seaman, úgy a világ sem gondolta, hogy ekkora lesz a robbanás.
2002 áprilisában Luis Felipe Scolari egy huszárvágással – hosszú hónapok kihagyása után – újra egyszerre játszatja a “3R”-t, Ronaldót, Rivaldót és Ronaldinhót. Mindeközben Romário hivatalos sajtótájékoztatón, könnyek között lobbizik, hogy részt vehessen a világbajnokságon, májusban viszont bekövetkezik az elkerülhetetlen földrengés: nincs ott Scolari listájában ’94 világbajnoka. Egy ország fintorog, Ronaldinho viszont mosolyog.
Dél-Koreába és Japánba a brazil válogatott már-már outsiderként érkezik. Ronaldo és Rivaldo hosszú hónapokig sérüléssel bajlódott, Ronaldinho se füle, se farka párizsi szezonja miatt még a radar alatt surran, a gépezet viszont középen Gilberto Silvával, a széleken Roberto Carlosszal és Cafúval óramű pontossággal működik. A tornán ráadásul elveszi róluk a figyelmet a címvédő Franciaország csúfos kiesése, Dél-Korea kezdetben kellemes, később kellemetlen meglepetése, vagy Argentína és Nigéria lebőgése a csoportkörben.
Ronaldinho kezdetben nehezen gyújtja meg a gyufát. A csoportkörben Törökország, Kína és Costa Rica ellen is könnyedén továbblépnek, Ronaldo és Rivaldo is 3 gólt szereznek, aztán mindketten 1-1 gólt rúgnak a Belgium elleni nyolcaddöntőben.
Az Anglia elleni negyeddöntő pedig rosszul indul. Lúció suta mozdulatát Michael Owen füleli le és vezetést szerez, Rivaldo viszont kiegyenlít – már azt hinnénk, hogy Ronaldinhonak ez volt a döntő pillanata, ahogy három védőre vezette rá a labdát, mielőtt lekészítette az egyenlítő gólt…De nem.
Az ötvenedik percben Scholes követ el szabálytalanságot a kapujától úgy 30 méterre. Ronaldinho pedig olyat tett, amit senki más: megpróbálta a lehetetlent. Ezzel pedig egyszerre adta át a múltnak Sven-Göran Erikssont, David Seamant és David Beckham taraját. [2]
Brazília később világbajnok lesz, Ronaldinhót pedig hősként várják vissza Párizsban. A városvezetés fogadást szervez aranyérmesük bemutatására, szurkolói ankétokon mutatják körbe, mintha csak egy új játékossal bővült a csapat. Ronnie-ból Ronaldinho lett. A világ végre megismerte azt, akiről már hónapok óta tudják: kivételes. Azt már csak remélik, hogy hozzá tudja segíteni őket a következő szezonban valami hasonlóan kivételeshez.
A kérők viszont megjelennek az ajtónál és kopogtatni kezdenek. Az Inter Milanról rebesgetik, hogy agresszíven próbálkozik, de a PSG hajthatatlan, minden fontosabb döntéshozó összezár. “Párizs nem szeretne eladni, Ronaldinho pedig nem akar elmenni.” – nyilatkozza Roberto Assis, a testvére. Xavier Couture, a Canal+ cégcsoport (!) tulajdonosa szerint “Ronaldinho a PSG-nél fogja kezdeni a szezont. Mindenfajta átlagos ajánlatot vissza fogunk utasítani.” A vezetőedző, Luiz Fernandez is kategorikus. “Mindent ellenzek, ami a távozásával kapcsolatos. Ha nem marad, egy olyan klub képét fogjuk vetíteni, ahol nincs semmi folytonosság, ami csak azért vesz játékosokat, hogy továbbadja őket. Ez a szöges ellentettje lenne annak, amit szeretnék. Ronnie azt mondta, maradni akar. Párizs része az ő karriertervének. Fejlődni fog, finomodni, haladni.
Türelmetlenül várjuk.”
“Végtére is, mi Ronaldinho posztja?” – gondolkodik el a kérdésen Luiz Fernandez, amikor 2002 nyarán újraszabja a Paris Saint-Germaint.
Mikel Arteta és Jay-Jay Okocha már a múlté, mindketten a brit félszigetre mentek. Bízni lehet az argentin rókában, Martín Cardettiben, vagy a ghánai oszlopban, Alex Nyarkóban, vagy a lendületes brazilban, Paulo Cesarban. A védelmi betonalap már adott, Pochettino-Heinzével kezdődik a sor, már csak az ékkő helyét kell megtalálni.
Ronaldinhóról sokan úgy emlékeznek meg, mint egy cselgépre, egy táncoló zsenire, de akkoriban a robbanékonysága is átlagon felülinek számított. Fernandez pedig forradalmárságból, vagy puszta színvakságból második csatárként játszatja a teljes szezonban. A párizsi 5-3-2-es felállás kezdetét veszi.
A szezon győzelemmel indul, az Auxerre-t verik meg, ahol Fabrice Fiorese louis de funes-i tehetséggel játszik rá egy belépős szabálytalanságra, a bíró pedig kiállítja ellenfelét. Guy Roux szinte fortyog a kispadon, később a sajtótájékoztatón bosszút esküszik és a búbánatba küldi a teljes párizsi és bírói vezetést.
Ronaldinho a világbajnokság miatt később tér vissza, kispadozik, a közönség viszont őt akarja. Fernandez egy Ajaccio elleni 2-0-ás vezetés során becseréli, amivel megborítja és elaltatja csapatát, 2-2 lesz a végeredmény.
A kezdet ettől még nem rossz. Októberben a PSG második. De ami fontosabb: aláz. Mert ki ellen lehetne megtenni, ha nem az örök rivális Marseille ellen? A Parc des Princes-ben Ronaldinho fellegeken lépked, elfordulós, vakon passzolós labdákat osztogat, gólt szerez és szambázik. Luiz Fernandez is felül a vonatra, Ronaldinho gólöröme közben a marseille-i kispad felé fordulva táncol. [1] Sok a fény, de sok az árnyék is.
Merthogy novemberben jön a légörvény. 5 meccs alatt 1 győzelem – ami viszont baj, hogy először jelennek meg nyilvánosan a Fernandez és Ronaldinho közti feszültségek. Ronaldinhóról rebesgetik, hogy Fernandez kirúgására játszik, utóbbi kifogásolja, hogy kezd túlnőni az intézményi kereteken és kezelhetetlenné vált a magatartása.
Jérome Leroy így nyilatkozott Ronaldinho második évéről. “Reggelente az edzéseken napszemüvegben érkezett, olyankor tudtad, hogy hát… Aztán átöltözött, egyből a masszázs asztalhoz ment, ott aludt. Az ilyen tehetséges játékosok valahol mindig őrültek. Meg sem tudják magyarázni, hogy csinálják, miért csinálják. Csak csinálják.”
Ronaldinho látszólag nincs a helyzet magaslatán, olyannyira, hogy a Nantes legendás kapusa, Mickael Landreau is megtréfálja. Játékelméleti kérdéssel szembesíti: ha tizenegyesnél felajánlasz egy oldalt a rúgónak, akkor a rúgó döntéskényszerbe kerül. Ronaldinho pedig rosszul dönt. [2]
Amikor Ronaldinho egy hetes késéssel tér vissza brazíliai teleléséről, – ahonnan állítólag fogorvosi igazolással maradt távol -, az eredmények hirtelen javulni kezdenek. Az elérhető tizenkét pontból nyolcat szereznek, Ronnie ezalatt egyéni edzéstervet követ, lassanként felveszi az ütemet, később aztán megrúgja az egyik legszebb szólógólját, amit hiába választanak meg később az Év Góljának [2], ugyanazon a meccsen az utolsó percben 2-2-es állásnál Teixeria egy ajtó-ablak helyzetet hagy ki, a Guingamp onnan indít kontrát, amit Didier Drogba értékesít. Teljes letargia.
A helyzet olyannyira feszült, hogy a közönség a vezetőség és egyes játékosok lemondását követeli, sőt, csendes részvétellel ad hangot felháborodásának. Se taps, se ének. Ebben a hangulatban mennek marseille-i Vélodrome-ba, ahol 50 ezer vendég- és hazai szurkoló dobálja meg Fernandezt a védjegyének számító piros nyalókával. A párizsiak edzőjét a biztonsági személyzet kíséri a kispadhoz.
Ronaldinho aznap gondol egyet. Jérome Alonzo így emlékszik vissza beszélgetésükre:
“- Jérome, te Marseille-ben játszottál korábban?
– Igen, hat évig.
– Bírom ezt a helyet, jópofa. Szép az idő. Tudod mit? Ma este megnyeretem veled a meccset.
– Na elmész ám a…Hetek óta alig bírsz mozdulni.
– Majd meglátod…”
Ronaldinho pályafutásában mintha előre meg lett volna írva, hogy el fogja hallgattatni a Santiago Bernabeút, de előtte ugyanezt megtette a Vélodrome-mal is. A Marseille favoritként várta a stressztől szétzilált PSG-t, de amit kapott, az egy elégtelen lett mindenki ellenőrzőjébe. Ronaldinho aláírásával. [3]
Fernandez a meccs után bejelenti: távozik a szezon végén a PSG-től. Napokkal később bejelentik, hogy utódja a Stade Rennais edzője, Vahid Halihodzic lesz. Ha mindez nem lenne elég, a soron következő Rennes-PSG-n Fernandez lecseréli Ronaldinhót, aki pedig levonuláskor, ahogy épp a kabátját veszi, a másik oldalon álló Halihodzicnak ad egy pacsit.
Fernandez tavasszal teljesen feladja a bajnokságot és az egy szem megmaradt Francia kupára koncentrál. Rotálja keretét, utolsó hét meccsükből egyetlen egyet nyernek meg, de a Stade de France-ban rendezett AJ Auxerre elleni döntőre agyig felpumpálva érkeznek. Ronaldinho mesteri – az első félidő minden kétely nélkül a Párizsé. Később azonban a gólszerző Hugo Leal rátart Philippe Mexes lábára, aki a közepesen durva talpalástól szinte eszméletét veszti, a bíró beadja a derekát, piros lapot mutat, a PSG kénytelen emberhátrányban lejátszani az utolsó fél órát. Djibril Cissé nem sokkal a vége előtt kiegyenlít, Jean-Alain Boumsong pedig három perccel a lefújás előtt hozza meg a megváltást. [4]
Ronaldinho párizsi hagyatékának legbámulatosabb része, hogy képes volt belopni a PSG-t a szívekbe olyan időkben, amikor a csapat nem nyert semmit. Nem maradt más kihívása, mint megszerettetni a labdarúgást gyerekek generációival. A tehetsége túl nagy a francia bajnoksághoz, a kérdés csak az, ki tudja megkaparintani.
2003 nyarán rendkívüli politikai és stratégiai együttállás alakult ki: a Barcelona leendő elnöke, Joan Laporta már elviekben megállapodott David Beckhammel az eligazolásáról, csakhogy a játékos kihátrált, majd a Real Madridot választotta. A Manchester United a huzavona alatt hoppon maradt, a Barcelona gyorsabban lépett Ronaldinho ügyében, a Real Madridnál pedig a pletykák szerint a klub elnöke amúgyse tartotta elég jóképűnek Ronaldinhót. Ártott volna a brandnek.
Ronaldinho pedig aláírt. A mosolya lett az aláírása.
